Amikor egy mellbimbó még nem volt nagy ügy
Dekoltázsok a történelemben
A különböző közösségi médiumok felületén irányadó, a meztelenség láttatására vonatkozó szabályoknak nem egy nagy művész esett áldozatul. Egy éve például a Facebook törölt egy hirdetést, amely Eugene Delacroix A szabadság vezeti a népet című festményét tartalmazta a rajta látható női mell miatt, de előfordult olyan eset is, amikor egy fotón szerepő könyököt nézett mellbimbónak a közösségi oldal algoritmusa, és ezért került törlésre a fotó. A női mellbimbó láttatása persze nem csak a közösségi médiumok szabályozása miatt borzolja ma (is) a kedélyeket. Hiszen, nem egy városban nem tiltja semmilyen szabály, hogy férfiak póló nélkül mászkáljanak, míg nők számára a topless „viselet” egyet jelent a közszeméremsértéssel. Az effajta megkülönböztetés és a diszkriminatív cenzúra ellen küzdő mozgalmak, mint például a Free The Nipple, gyakran hangoztatják azt a nézetet, hogy egy mell az csak egy mell, legyen az férfi vagy női. Csak épp az egyikből jöhet tej, a másikból nem, és az utóbbit valamiért a nyugati kultúra úgy túlszexualizálta, hogy aztán kénytelen volt tabusítani… E posztnak nem is célja állást foglalni a kérdésben, de tény, ami tény, volt, amikor egy előbukkanó vagy épp közszemlére állított mellbimbó nem gerjesztett indulatokat… Míg mondjuk egy kivillanó boka, már annál inkább.
Arra, hogy miként is viszonyult az elmúlt korok embere a mellbimbóhoz, persze ma már nem egyszerű következtetni. Ehhez a támpontot talán a ránk maradt festmények, metszetek, divatrajzok, valamint a naplóbejegyzések jelentik.
Kezdve a női mell művészetekben való ábrázolásánál, tekintsünk most el az ókori római bordélyok freskóitól, vagy az antik világ istennő szobraitól, hisz az antik korban az emberi testhez való viszony merőben elfogadóbb vagy még inkább, természetközelibb volt, mint a kereszténység elterjedése után. A reneszánsszal és az antik eszmények visszatérésével a művészet pedig egyfajta „szentesített teret” adott a meztelenség ábrázolásának, így például egy Urbinói vénusz fedetlen mellbimbóira sem kell különösebb magyarázatot keresnünk…. Izgalmasabb kérdés, hogy miként viszonyultak a hétköznapokban a női mell látványához. Előfordulhat, hogy a reneszánsz beköszönte és a viktoriánus kor prüdériájának megjelenése között eltelt évszázadokban tökéletesen semlegesen látványnak számított egy női mellbimbó? Vagy hogy azt láttatni egyenesen divatosnak számított?
Mert ilyen divatot teremtett például az 1422 és 1450 között élt Agnès Sorel (fent balról első kép), VII. Károly francia király kedvese. Mint arról Jean Juvénal des Ursins a korban élt történész tudósít, a divathóbortjairól ismert hölgy olyan ruhákat varratott magának, amelyek egyik vagy olykor mindkét mellét teljes mértékben láttatni engedték, és ezzel divatot teremtett az egész udvarban. Ezzel persze még nem lehetne indokolni, hogy a női mell látványa ne számított volna erotikusnak akkoriban, hiszen egy királyi szerető szexuális, frivol kisugárzása akár az illető hölgy védjegye is lehetett volna. llyen szempontból a fent látható Nell Gwyn, - II. Károly angol király, szeretőjének- vagy Wilhelmine von Lichtenau porosz királyi kegyencnőnek a portréja sem számíthatott skandalumnak.
De természetesen feltételezhetjük azt is, hogy ezekben a portrékban csupán a hölgyek királyi kedvese gyönyörködött, a hálószobája magányában... Csakhogy maradtak ránk előkelő, tisztes házasságban élő hölgyekről is olyan portrék, amelyeken mellük pőrén látható. És e portrék modelljei még csak nem is ókori istennők megtestesítőjeként vagy nimfákként jelennek meg a festményeken, amelyek nélkülöznek mindenféle erotikus felhangot. A galériában látható Hortanse Mancini (aki Mazarin bíboros unokahúgaként a francia udvar egyik legelőkelőbb hölgyének számított) Simonetta Vespucci, Paulina Bonaparte vagy a sorban harmadik Lamballe hercegnőjének képe ráadásul bizonyosan nem elrejtve, sokkal inkább paloták folyosóján, szalonokban volt bárki betérő által megtekinthető. De a Lady Francis-t, Somerset grófnőjét ábrázoló metszet sem egy korabeli titkos „pornó-gyűjteménybe” készült…
Ráadásul ismerünk olyan jelmeztervet, amit Inigo Jones, építész és díszlettervező, az egyébként szigorú katolicizmusáról híres angol királyné, Henrietta Mária számára készített… S mint látjuk, a ruha tökéletesen feltárja a királyi kebleket. Vagyis feltárhatta, hisz nem tudjuk őfelsége valóban felöltötte-e a ruhát, de aligha járultak volna a színe elé egy ilyesféle tervvel, ha az megbotránkoztatta volna.
Beszédesek a 18. századi divatrajzok is. A ruhák némelyike láthatóan direkt oly módon van kialakítva, hogy szabadon hagyja a kebleket. De ha nem is volt ilyen szándékuk, e dekoltázsok mindenképp olyan mélyek, hogy egy-egy „baleset” - amikor egy dáma keble váratlanul kibuggyant e kivágásokból - aligha volt elkerülhető.
De ha nem szexuális szimbólum, akkor mi is volt egy női mell? Nos, éppenséggel lehetett státusz szimbólum: a korabeli előkelő hölgyek körében nem dívott ugyanis a szoptatás, a dajkák alkalmazásával hosszabb ideig megőrizhették üde kebleiket, így, aki ezt megengedhette magának, aligha habozott e kiváltságát szép melleinek közszemlére tételével is hangsúlyozni. De lehetett szimbóluma a termékenységnek, az anyaságnak, mint Sophia Hedwig, Nassau Dietz grófnő esetében, akit gyermekei körében láthatunk vagy épp ellenkezőleg, a szűzies ártatlanságnak, ifjúságnak, érintetlenségnek.
A fentiekhez hasonló portrék, a 1830-as évekkel eltűntek, előkelőségek kebleivel legfeljebb allegorikus, antik kontextusban találkozhatunk, bár az sem volt gyakori, hogy főúri hölgyek fedetlen mellekkel álljanak modellt például Flóra megszemélyesítéséhez. Néhány ritka, de annál érdekesebb kivétel persze akad. Például Sarah Goodridge amerikai festőnő „önarcképe”, amelyet egy Daniel Webster nevű politikusnak, vélhetően a szeretőjének ajándékozott. Igazán személyes egy ajándék az bizonyos.
Manapság a női mell látványával kapcsolatos kérdések persze nem merülnek ki a közösségi oldalak „no nipple policyjében”, elég csak például a nyilvános szoptatás körül újra és újra fellángoló vitákra gondolni. De a fenti képeket elnézve, azért csak érdemes elgondolkozni azon, hogy mikor és miért vált a női test néhány – egyébként teljesen funkcionális, alapvetően utódaink táplálására kialakult – idomából egy szexuális töltettel bíró, ily felkavaró testrész…
