Hordozókendők, babakocsik és járókák a történelem során

A "babahordozás" története

A „hordozni–nem hordozni” kérdés olyan téma, amely manapság a kisgyermekes édesanyák körében parázs vitákat tud kirobbantani a neten. Tény azonban, hogy az újszülöttek, kisbabák és a már totyogó gyermekek hordozása, biztonságos elhelyezése olyan élethelyzet, amelyre a történelmi idők asszonyainak is megoldást kellett találnia. Gondoltam hát, érdekes lenne megvizsgálni, miként küzdöttek meg problémával a letűnt korok asszonyai, a pólyázástól kezdve a „hordozókendőkön” át egészen az első babakocsik megjelenésééig. Egy valami azonban előre leszögezhető: e kérdést sokkal inkább befolyásolta régen a szükség, a társadalmi hovatartozás, semmint ideológia vagy neveléselmélet.
Kezdjük talán e „csecsemőelhelyezési és szállítmányozási” posztot az újszülöttekkel. Megszületésük után a kisbabákat egészen a 17-18. századokig pólyázták. Már az ókori Görögország területén is kerültek elő sírokból bepólyázott gyermekeket ábrázoló szobrok, illetve Lukács evangéliumában is szó esik a jelenségről: „Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.” A pólyázás azonban egykoron, különösen a 16. századtól kezdve, nem éppen azt jelentette, amit ma. Akkoriban a kisgyermekek testét - azon orvosi véleménytől vezetve, hogy törzsük és végtagjaik ily módon fejlődnek egyenesen - vászoncsíkokkal szorosan tekerték körbe, megakadályozva a csecsemőket bármiféle mozgásban.
Egy kifejezettem merev burokba került így a gyermek, akit ezután fektettek bölcsőbe… Vagy helyeztek más módon biztonságba, ha az anyának a gyermekágy napjai után vissza kellett térnie a munkához. És lássuk be ez volt a gyakoribb. A kicsiket bepólyázva, a műhelyben vagy a házban szorgoskodó parasztasszonyok egyszerűen felakasztották egy gerendára, hogy ne legyen útban, vagy éppenséggel ne érhessék el a háziállatok (ne feledjük, hogy a földművelésből élők nagy része nem engedhette meg magának, hogy külön ólt építsen az állatai számára, így azokkal egy élettéren osztozott.) Ha pedig a földekre kellett kivinni a gyermeket, erre a célra – képi ábrázolások tanulsága szerint – kosarat, egyéb, merevebb anyagból készült alkalmatosságot használhattak, amelyet a háton rögzítettek, hogy az anya vagy éppen akár az apa keze szabadon mozoghasson.Érdekes megoldás látható azonban ezen a miniatúrán, ahol rendhagyó módon egy férfi által cipelt „ikerhordozó” látható.
Léteznek persze a mai hordozókhoz hasonló kendőket ábrázoló képek is, ezekkel kapcsolatban azonban érdemes felhívni egy érdekességre a figyelmet. Míg a mai hordozókendők kialakításával a gyermeket az anya elöl tudja hordozni, addig a ránk maradt festményeken, miniatúrákon csak jómódú hölgyek esetében találkozunk ilyen ábrázolással, minthogy nekik nem volt szükségük arra, hogy két kezükkel munkát végezzenek. Sőt, ha a gyermek Jézust fedezzük fel egy-egy ilyen hordozókendőben, őt Mária minden esetben elöl hordja, a művészek ugyanis ezáltal is a szent asszony méltóságát fejezték ki.A 18. században már egyre több orvos fejezte ki nemtetszését a szoros pólyázással szemben (amit általában a gyermek nyolc-kilenc hónapos koráig alkalmaztak), majd John Locke A gyermekek neveléséről, Rousseau az Emil, avagy a nevelésről című művében is hangsúlyozta a szabad mozgás fontosságát a kisdedek esetében. Így a felvilágosodás korára a pólyázás intézménye megszűnt, vagy legalábbis jóval gyermekbarátabb formát öltött. A cseperedő kisgyermekek számára pedig már a régi időkben is léteztek a szabadabb mozgást lehetővé tévő „járókák, vagy akár "állókák" is.Még egy érdekesség a már szabadon szaladgáló gyermekek biztonsága kapcsán. Ma is előfordul, különösen akkor, ha egy szülő több csemetével küzd az utca forgatagában, hogy a gyermekeket egyfajta pórázon vezetik. Na most akár elborzadva, akár magunkban mulatva nézzük is jelenséget, korántsem újkeletű dologról van szó.
És akkor a babkocsikról. Az első babakocsit, vagyis a leginkább ahhoz hasonló alkalmatosságot, William Kent, Devonshire hercege készítette el gyermekei számára, 1733-ban. A gondos édesapa maga tervezte meg a kagylóformájú, pónikkal húzható bájos járművet, ami körülbelül így nézhetett ki:Az első tologatható babakocsikat Amerikában kezdte árusítani egy bizonyos Benjamin Potter Crandall, akinek a fia már több szabadalommal is bővítette az eszközt, úgyis mint fékberendezés, tárolásra alkalmas kosarak vagy napernyőtartó. Az 1840-es évektől pedig a babakocsik töretlen népszerűségnek kezdtek örvendeni, Viktória királynő a walesi herceg születésekor maga is hármat rendelt a Hitchings babaáruháztól.Végezetül pedig álljon itt egy érdekesség, amelyre a babahordozás illetve elhelyezés témájában elmerülve bukkantam rá. E jelenséget jobb híján „szellőztető ketrecnek” neveztem el. Bár a találmány bizarrnak tűnik, megvolt a maga létjogosultsága az 1920-as, 30-as és 40-es évek Angliájában és Amerikájában, ahol főként alkalmazták. A 19. századra benépesülő városokban, munkásnegyedekben ugyanis egyre nehezebben lehetett megoldani, hogy a kisgyermekek friss levegőhöz jussanak, aminek fontosságát pedig az orvosok mind inkább hangsúlyozták. Állítólag a fiatal Elenaor Roosevelt, a későbbi amerikai elnök felesége volt úttörő a kérdésben, aki egy ablakba szerelt tyúkketrecben oldotta meg gyermeke levegőztetését. A szomszédok persze elborzadva fenyegetődztek, hogy értesítik a hatóságokat. De az ötletet hamarosan szabadalmazták, és ez a ma bizarrnak ható találmány számos ház ablakában megtalálható volt a 20. század első felében.