Hogyan lett a toalett?

Kis és nagy dolgok a történelem során

E bejegyzés megírását egy ideje már halogatom, hisz olyan témát boncolgat, amit kihívás ízlésesen tálalni. De minthogy a blog címe Rizsporos Hétköznapok, és az elmúlt egy évben a történelmi mindennapok számos témáját sorra vettük már (úgyis mint fogmosás, menstruáció, tisztálkodás), gondoltam ideje rátérni az illemhelyiségek problematikájára. Mert hát legyünk őszinték, mi lenne hétköznapibb dolog – már megfelelő testmozgás és rostban gazdag étkezés mellett –, mint az… ürítés. Tehát, bilire fel!Az ősember feltételezhetően még nem csinált gondot a mit, hova és hogyan kérdésből. Ami érthető is, hisz szegény párának volt bőven baja a jégkorszakkal, a mamutvadászattal és úgy általában a túléléssel… Hanem ahogy az emberi létforma egyre összetettebb lett, úgy teremtődött meg az igény a természetes szükségletek kulturált elintézésére. A legelső illemhelység leletek például i.e. 2800 környékéről származnak: az Indus völgyi civilizáció idején virágzó Harappa és Mohenjo-daro városaiban majdnem minden (!) házhoz tartozott a vízöblítéses WC-nek egyfajta előképe. Ugyanis a város alatt a közeli vízgyűjtőhelyek vizét roppant összetett és alaposan megtervezett csatornahálózat keringtette, és e csatorna fölé valamennyi házban építettek egy helyiséget, benne kőből egy lyukas ülőkével. Ami ebbe került, azt a kutakból mert vízzel öblítették le a csatornarendszerbe, ami a természetes vizekbe vagy gyűjtőmedencékbe szállította az emberi mellékterméket. Ez utóbbit pedig az illetékes hatóság rendszeresen tisztíttatta. Hasonlóan működött (lásd lent) e rendszer a Pompeji környékén feltárt illemhelyekhez, amelyek szintén majd minden magánháznál megtalálhatóak voltak.Ha már az ókori Rómánál járunk: a fejlett vízvezetékrendszernek és fürdőházaknak hála, itt is viszonylag (legalábbis a későbbiekhez képest mindenképp) higiénikusan tudták kezelni a kérdést. Persze sok házban nem tudták egyéb módon kezelni a szükséghelyzetet, mint éjjeli edény használatával. De még azok tartalmát sem hajították nemes egyszerűséggel az utcára, hanem a város számos gyűjtőmedencéjének egyikéhez vitték, amit rendszeresen takarítottak, az így összeszedett hulladékot pedig trágyaként használták. A vizeletet ugyancsak tartályokban gyűjtötték, amit a kelmefestők használtak fel munkájuk során… Semmi se vesszen kárba, ugyebár. Róma városa számos nyilvános illemhellyel is büszkélkedhetett. Ezek lényegében körben elhelyezett lyukas kőpadok voltak, így használatuk során az ott összegyűlt férfiak könnyed csevej keretében megvitathatták akár a denarius árfolyamát is... Dolguk végeztével pedig a tersorium névre hallgató bot végére kötött szivacsot használták papír gyanánt. És ez még egész kulturáltan hangzik, de most kapaszkodjunk meg a WC ülőkénkben: valamennyi látogató ugyanazt a botot használta… A dolog szörnyűségét csökkentendő, illett azt két használat között egy ecetes vízzel töltött vödörbe visszahelyezni...Róma hanyatlásával az illemhelyek történetére is beköszöntött a sötét középkor. Vidéken még csak-csak dívott a latrinaásás szokása, de a városokban igen egyszerűen oldották meg a problémát: a házban használt éjjeli edény tartalmát a szeméttel együtt kiöntötték az utcára… A mocsokban fulladozó városok helyzetén rendeletekkel próbáltak segíteni: Strasbourgban, a 14. században például megpróbálták rászorítani a háztulajdonosokat a mocsok elszállítására, Párizsban, a 16. században már annyival is beérte egy városi dekrétum, hogy legyen kötelező kiáltással figyelmeztetni a járókelőket, mielőtt dől a… Szóval, az.

Idővel bili helyett városi házakban is jelentek meg illemhelyiségek, ám a köztisztasági viszonyok javulását ne ettől várjuk: a garderobe-nak is nevezett, a ház falából kiugró kis fülke a belevágott lyukkal ugyanúgy az utcára küldte az emésztési végterméket. Figyelmesebb háztulajdonosok legfeljebb arra ügyeltek, hogy ezt a fülkét a hátsó udvar vagy a házak között húzódó sikátorok felé építsék és ne a főutcára nézzen. Középkori és reneszánsz várakban ettől jobb volt a helyzet: ott lehetőség nyílt eme helyiségeket a vizesárok fölött elhelyezni.A 15. századra a városok növekedni kezdtek, és hát több ember, több ürülék alapon a helyzet kezdett tarthatatlanná válni, amin az elenyésző számú nyilvános illemhely sem segített (a 14. századi, harmincezres lakosságszámú Londonban például mindössze tizenhat működött). A nagyobb városok vezetősége ekkor pöcegödröket kezdett ásatni, s erre szigorú rendeletekkel a háztulajdonosokat is rávette. Ez pedig megteremtette a gong-farmernek nevezett foglalkozást (a szó egyébként a go igéből származik), ami valószínűleg a történelem egyik legrosszabb mestersége lehetett. Főként Angliában terjedt el: a gong-farmerek éjszakánként körbejárták a város pöcegödreit, illetve magánházait, hogy a gödrökből - lapáttal vagy ami akadt, adott esetben puszta kézzel – takarítsák el az emberi ürüléket… Ezért a várostól viszont egészen szép megélhetést biztosító pénzösszeget kaptak, s munkájuk eredményét eladhatták vidékre trágyának.

De vessük egy pillantást a főúri körökre. Egy 17. vagy 18. századi úrihölgy vagy nemesúr otthoni körülmények között igen egyszerűen végezte dolgát: porcelán edénykéjét megtöltötte, s azt egy szolgáló hamarjában el is tüntette őnagysága szeme elől, hogy a már ismertetett módok valamelyikén ő is megszabaduljon tőle.  Sőt, a legtöbb helyen még a bilit is kényelmesebb körülmények között használták: a commode-nak is nevezett lyukas szék előnye a kényelmes elhelyezkedés lehetősége, no meg a zárható tető volt, ami visszatartotta a kellemetlen szagokat tartalmuk eltakarításáig (lent például Marie Antoinette, francia királyné commode-ja látható.)

Gond akkor volt, ha az illető nemes kimozdult saját fészkéből: ha teszem azt a rokokó kor nemesasszonya meg kívánta látogatni barátnőjét, kénytelen volt magával vinni egy speciális, ovális alakú porcelán bilit, amit - ha eljött a szükség órája - egy félreeső helyiségben könnyedén be tudott dugni a szoknyája alá, majd azt az őt kísérő szolgáló gondjaira bízta. De bilit vittek magukkal a hölgyek nemcsak látogatóba, de például misére is: az 1600-as évek végén élt Louis Bourdaloue, udvari prédikátor például olyan hosszúra nyújtotta szónoklatait, hogy képtelenség volt azokat üres hólyaggal végig ülni, így az udvarbeli hölgyek bilijüket kéznél tartva hallgatták az igét. Ennek nyomán francia területen az említett ovális bilit is csak bourdaloue-nak nevezték.De nem volt jobb a helyzet akkor sem, ha egy nemes a királynál tett látogatást: Versailles-ba minden megfelelően öltözködő arisztokratának szabad bejárása volt, megszemlélhette őfelségét és végig járhatta a kastélyt… amiben fél tucat árnyékszék, ha jutott az ott napjában megforduló több ezer nemesre. Kérdés, mit lehetett ilyenkor tenni kis vagy nagy dolog idején? Jobb esetben meg lehetett vesztegetni egy szolgát, hogy ugyan csempéssze már ki az egyik saját lakrésszel rendelkező nemes bilijét vagy az egyik udvarhölgy bourdaloue-ját… Rosszabb esetben az előkelőségek bokrokban és virágágyásokban, még rosszabb esetben üres kandallókban, elhagyott folyosókon és sarkokban könnyítettek magukon. A Versailles folyosóin terjengő elviselhetetlen bűzt számos ott megforduló követ és utazó említi beszámolóiban, illetve Saint-Simon herceg is rendre panaszkodik róla híres naplójában.

Az angol WC megjelenéséig tehát hosszú még az út, de a témát tárgyaló következő bejegyzésből kiderül, ki volt az az író és polihisztor, aki újra feltalálta a vízöblítéses WC-t, mint ahogy az is, miként fogadták a viktoriánus hölgyek az első nyilvános illemhelyek megjelenését, illetve, hogy mi is volt az az 1865-ös Londoni Nagy Bűz…