Ecet és tojássárgája: avagy történelmi samponok

A hajmosás és "nemmosás" története

Azt illetően, hogy napjainkban mi az egészséges gyakorisága a hajmosásnak, megoszlanak a vélemények, de általában heti kettőben állapítják meg a szakemberek. Aztán persze típus függő, hogy ettől gyakoribb vagy ritkább tisztítást igényel-e hajkoronánk. Én magam volt, hogy másnaponta mostam hajzatomat, de elszántsággal - no és szárazsamponok tömkelegével - sikerült átszoktatnom heti kettőre. Akkoriban elképzelni sem tudtam (ahogyan igazából ma sem), hogyan bírták ki például a viktoriánus idők asszonyai a kéthetente való hajmosást, vagy főleg a rokokó idők hölgyei, akiknél jó esetben havonta került sor eme szépségápolási rituáléra. És mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogy olyankor mégis mit használtak sampon és kondicionáló helyett. Ennek jártam utána ebben a bejegyzésben.
Egyiptom. Mind oly sok, már boncolgatott téma itt a Rizsporos Hétköznapokon, a hajápolás is az ókorig nyúlik vissza. Nagyjából i.e. 4000-től egészen i.e. 1500-ig igen változatos receptúrák és praktikák maradtak fent az egyiptomi hajmosási szokásokat illetően. Tisztításhoz leggyakrabban meleg víz és különféle citrusok levét alkalmazták, ami hatásosan tisztította meg a hajat a zsírtól. Ezután méhviasszal kezelve hagyták a bőségesen rendelkezésre álló napfényben megszáradni a hajat, ami a viasztól fényes és puha tapintású is lett.
Érdekesség, hogy kopaszság ellen káposztalevelek és görögszénamag keverékét javasolták, míg színezőanyagként hennát, illetve a bika felforralt vérét is használták, abban a meggyőződésben, hogy az állat sötét színe „átköltözik” a hajszálakba. I.e. 1500 körül aztán megváltoztak a hajápolási szokások, a korabeli „kleopátra-frizurát” ugyanis parókák jelentették (a lenti jelenet az említett uralkodónőt e téren roppant korhű módon bemutató Róma című sorozatból való). A hajat a paróka alatt egyre ritkábban mosták, ezért rövidre vágták, végül pedig a fejtetőt kopaszra borotválták...
Indiában ugyancsak mélyen gyökerező hagyományai vannak a hajápolásnak, ennek egyik legékesebb bizonyítéka maga a sampon szó, ami indiai eredetű: a hindi chāmpo a szanszkrit chapayati szóból ered, ami nagyjából annyit tesz, nyomni vagy gyúrni. Indiában régtől kezdve a hajmosás alapvető kelléke az ún. spandius fa (más néven mosódiófa vagy szappanfa) termése és az amla, azaz indiai köszméte keverékéből álló massza. Míg előbbi a tisztaság, addig utóbbi a könnyen kezelhető és fényes, puha haj záloga
Ezt a keveréket hozta el magával 1814-ben Európába Dean Mahomed utazó, orvos és vállalkozó, aki angol feleségével az oldalán igyekezett meghonosítani Angliában a champooi ("shampooing") szokását. De ne szaladjunk ennyire előre. Itt van még előttünk a sötétnek nevezett középkor, amikor is a közhiedelemmel ellentétben a fürdés élvezetének legalább hetente hódoltak az emberek. Hajmosásra ennél valamivel ritkábban került sor, tekintve, hogy a hölgyek haját rendre főkötő, fátyol, fityula vagy egyéb fejfedő takarta. Mikor azonban szükségessé vált a haj megtisztítása, ehhez jobbára ugyancsak zsíroldó hatású ecetet használtak, némi rozmaringgal keverve a jóillat érdekében.

A hajápolás valódi sötét középkora a 18. századdal köszöntött be. Rizsporos paróka, ugyebár ismerősen cseng a szó… Érdekesség azonban, hogy parókát főleg az urak hordtak, a rokokó idők hölgyei saját hajukból készítették el a kor divatos frizuráit, például a lent balra látható tête de moutont (vagyis bárányfej frizurát) vagy a Marie Antoinette korára jellemző pouffal, azaz egy kitömött kis párnával megtámogatott hajépítményt (persze ez utóbbihoz már póthajat is használtak). De ha a paróka nem is, a rizspor – legalábbis az előkelőség körében – valóban az egyik alapvető szépségápolási cikknek számított. Ez volt ugyanis a kor „szárazsamponja”. Bár az elnevezés pontosításra szorul: minthogy a rizs nem volt éppen olcsó élelmiszer, főleg búzakeményítőt használtak, amit az állati faggyúval ragacsossá tett hajra fújtatóval vagy a szemcséket egy legyezővel terelgetve hordtak fel. Ezt nevezték pomádénak. (További érdekességek a témában ebben a korábbi bejegyzésben olvashatóak. Többek közt az is kiderül belőle, hogy miért lett a pomádé okán a „bepúderezem az orrom” fordulat a „kimegyek a mosdóba” eufemisztikus változata.) Amikor pedig a pomádéval kezelt hajból elkészültek a grandiózus frizurák, a 18. század második felének hölgyei inkább aludtak ülve, semhogy lebontsák azt, így gyakran egy egész héten át sikerült épen megőrizniük. Mondani sem kell, hogy e hajkoronák kedvenc tartózkodási helyeivé váltak a bolháknak és egyéb élősködőknek. Létezik egy anekdota is, miszerint egy hercegnő fürtjei közül egyszer egy döglött egér is az asztalra pottyant vacsora közben.
A 19. század beköszöntével aztán az orvostudomány újra kebelébe fogadta a fürdés intézményét, amit az orvosok bőségesen propagáltak is. Az 1800-as évek első felében divatos görögös fürtöket egyébként sem fedte többé rizspor. Ekkoriban a hajmosáshoz továbbra is kedvelt alapanyag maradt az ecet, de idővel lúg, illetve szappan is szolgált a haj megtisztításának céljára. Ez utóbbi, vagyis a szappan egészen ezen időkig luxuscikknek számított, de 1811-ben egy bizonyos Michel Eugene Chevreul szabadalmaztatott egy új szappankészítési metódust (aminek köze van a glicerin és az állati zsiradékok közötti kémiai kapcsolat megfejtéséhez, de ennek boncolgatásába gyér, vagy még inkább, nem létező kémiai ismereteimmel nem fognék bele. Ezt meghagyom egy szappanos-bejegyzéshez…:)).
A század vége felé, a viktoriánus és Eduard-korabeli hölgyek már hetente, a kevésbé zsírosodásra hajlamos hajjal megáldottak esetleg kéthetente mostak hajat. Hogy ennél nem vállalkoztak gyakrabban erre az akkoriban még mindig igen körülményes rituáléra, megérthető, ha a kor divatos, derékig érő hajkoronáira gondolunk. A szappan továbbra is gyakran szerepel a kor „samponreceptjeiben”. Hölgyeknek szóló háztartási kézikönyvek és női magazinok hasábjain meleg vízben feloldott szappanreszeléket javasoltak összekeverni rozmaringgal, levendulával vagy más illatos fűszernövényekkel. Meglepő módon a tojássárgája is a századforduló egy népszerű „samponjának” számított. Az 1986-os The Woman’s Own Book of Toilet Secrets című kiadvány például búzakorpa, víz és egy tojás sárgájának az elegyét javasolja hajmosáshoz.

Az 1930-as évekkel eljött a samponforradalom. Hans Schwarzkopf 1927-ben szabadalmaztatta az első folyékony sampont, ami azonban hatóanyagaiban eleinte nem sokban különbözött a szappanok összetevőitől. Ma ismert formájában először - ugyancsak az 1930-as években - a Procter&Gamble dobta piacra Drene elnevezésű szintetikus, folyékony samponját. A hajmosás eme szabadalomnak - no és persze a hajszárító megjelenésének – hála, sokkal egyszerűbb műveletté, és így egyre gyakoribbá vált. Ennek ellenére még az ’50-es években is készültek olyan, hölgyeknek szóló szépségápolási oktatófilmek, amelyek a szappant, az ecetet és a citromlevet javasolták hajmosáshoz alkalmazni.