A fürdés története III.
Fürdőgép, az első zuhanykabin és a közfürdők újjászületése
A fürdés történet feldolgozó sorozat legutóbbi részében a higiénia történetének egy sötét korszakába pillanthattunk be, amikor is a középkor viszonylag fejlett fürdőkultúráját a víztől és a fürdőzéstől való rettegés és annak a hétköznapokból való teljes kiiktatása váltotta föl. A 18. század végére a fürdés intézményét sikerült rehabilitálni, s a kor embere már kevésbé kritikusan állt a vízzel való tisztálkodás kérdéséhez… A hideg-meleg folyóvízzel felszerelt fürdőszobák és a napi rendszereséggel végzett fürdés elterjedésééig persze még így is hosszú vezetett, melynek vége felé, mint látni fogjuk, a „középkori állapotokhoz” térünk vissza, mely e kivételes esetben nagy fejlődést jelentett az emberiség számára…
A víz és a fürdés egészségmegőrzésben játszott szerepét, a 1700-as évek végére a gyógyfürdők elterjedésének köszönhetően ismerték fel újra. A nagy fürdővárosok, pl. az angliai Bath vagy a németországi Baden-Baden is ezekben az években indultak virágzásnak, pontosabban, virágoztak fel újra, hisz a római időkben gyakorta áztatták a gyógyulásra áhítozó polgárok megfáradt tagjaikat e városok gyógyhatású vizeiben. A fürdővárosok eme fénykora azonban nem csak termálvizeiknek volt köszönhető: a társasági élet fontos terei lettek ezek, ahol a fürdőzést rendre valamilyen társasági esemény, bál, koncert vagy egyéb szórakozási lehetőség követte. (Lent fürdőzés Bath-ban, majd pedig bál a helyi „assembly room”-nak nevezett bálteremben, 1800-as évek eleje)
A tengervíz, a tengeri fürdőzés ugyancsak nagy népszerűségnek örvendett. A Büszkeség és Balítélet Mrs. Bennetje sem hiába próbálta azzal rávenni férjét egy brightoni kiruccanásra, „hogy egy kis tengeri fürdő teljesen rendbe tenné…” Persze, nehogy azt képzeljük, hogy Mrs. Bennet önfeledten lubickolt volna fodros fürdőkosztümjében a partot ostromló habokban, ó, nem. A kor jellegzetes találmánya volt ugyanis a fürdőgép, aminek használata elsősorban hölgyeknek volt kötelező, de illemtudó urak számára is ajánlatos volt igénybe venni. A fürdőgép lényegében egy kerekeken mozgó kocsiba oltott öltözőkabin volt, melynek egyik ajtaján a delikvens belépett, bent megszabadult utcai öltözékétől, felöltve fürdőruháját, mely hiába volt a mai bikinikhez képest igen decens, mégsem illett idegenek előtt mutogatni. Így aztán erre nem is került sor: lóval, ritkább esetben emberi erővel a kocsit a tengerbe tolták – jobb nevű fürdőszállók rámpákat is kiépítettek, melyek a habok közé vezettek –, s mikor a fürdőző kellően biztonságos távolba került a kíváncsi tekintetektől, kilépett a kocsiból, és lépcsőkön a vízbe ereszkedett, vagy egyszerűen csak hagyta, hogy a lépcsőn állva testét csapdossák a hullámok, így töltekezve a tengervíz frissítő, gyógyító erejével. Mikor a fürdőző ezzel végzett, felvonta a kocsi sarkára erősített jelzőzászlót, s a fürdőgépet visszaszólították a partra. A férfiak és nők közös fürdőzésének, illetve a fürdőruhák nyilvános viselésének az elfogadásával – azaz kb. az 1910-es, 1920-as évekre – a fürdőgépek ideje persze leáldozott.
Idővel nemcsak a tengervíz és a gyógyvizek, de egyszerű, tiszta, hideg víz napi használatát is mind egészségesebbnek gondolták. Persze, az 1500-as évek során bezárt fürdőházak hiányában – melyek közemberek számára is nyitva álltak –, a rendszeres fürdés továbbra is a gazdagok kiváltsága maradt. A jómódú házaknál például olyan elmés találmányok jelentek meg, mint William Feetham ötvösmester fejlesztése, amelyet 1767-ben szabadalmazott, és lényegében az első zuhanykabinnak felelt meg. E szerkezet felső tartályát feltöltötték vízzel, ezután használója beállt alá, s mosakodás közben egy lánc meghúzásával, illetve eleresztésével mindig annyi vizet engedett ki a tartályból, amennyire éppen szüksége volt. Mikor víz összegyűlt az alsó edényben, egy pumpa segítségével lehetett visszajuttatni azt a felső tartályba. Egy fürdőkád megtöltéséhez nyolc-tíz vödörnyi vízre volt szükség, így a zuhanykabin használata jóval egyszerűbb és takarékosabb művelet volt, ugyanakkor újra és újra ugyanaz a koszos fürdővíz keringett a csövekben. Ennek ellenére az 1800-as évek első felében számos háztartásban fellelhető volt a Feetham-féle zuhanykabin.
Természetesen a modern csatornahálózatok kiépítése előtt is voltak próbálkozások a tiszta ivó- és fürdővíz otthonokba való eljuttatására. Ilyen volt például a londoni New River kiépítése, aminek ötlete I. Erzsébet idején fogalmazódott meg néhány leleményes vállalkozó elméjében. A New River tulajdonképpen egy mesterséges folyó volt, mely Hertfordshire megye természetes forrásainak vizét gyűjtötte össze, majd – a terület lejtését is kihasználva – szivattyúállomások segítségével átvezették London nagy részén. A mérnöki tudást és körültekintő kivitelezést igénylő, a korban hatalmas beruházásnak számító munkálatok végül 1613-ban készültek el. A vizet kezdetben kilenc, fából – egészen pontosan szilfából – készült vezetéken áramoltatták keresztül, melyek hol a föld alatt, hol pedig a föld felszínén futottak. A csövekre kezdettől csatlakozhattak rá magánházak is, természetesen díj ellenében (éves szinten, mai értéken kb. 124 fontért). Ez persze nem jelentett egyet a mai vízellátás minőségével, hisz csak egy helyen – jobbára a konyhában - lehetett a csapból vizet vételezni, s csak a hét bizonyos napján: minden utcának megvolt a maga „víznapja”. A fejlesztés így is sokkal kényelmesebb megoldást jelentett a fürdőre vágyó városiaknak, mint a kútról való vízhordás, ráadásul ez tiszta folyóvizet jelentett: a folyó szennyezését vagy a forrásvizeinél történő mosást királyi rendelet tiltotta. A folyamot az évszázadok során többször továbbfejlesztették és bővítették, s idővel a hamar elhasználódó facsöveket is modern vízvezetékekre cserélték.
Az ipari forradalommal aztán tovább növekedett a városok népessége, s a munkásnegyedekben lassan katasztrofálissá váló higiénés állapotok megoldás után kiáltottak. A 19. század végére így átfogó csatornaépítési és fejlesztési munkák kezdődtek, de a vezetékes víz megjelenése nem járt együtt a fürdőszobák elterjedésével. (Előző, londoni példánknál maradva, az új építésű házak esetében csak az I. világháborút követően tették kötelezővé házanként legalább egy fürdőszoba kiépítését, így még az 1960-as években is léteztek a városban szép számmal lakások, melyekhez nem tartozott fürdőszoba.) Ezért a legtöbb háztartásban továbbra is a bádoglavór vagy a kád megtöltése után lehetett alaposan megtisztálkodni… Fölelevenítve a középkori várurak szokását, mikor is az egész háznép ugyanazt az – egyre kétesebb tisztaságú – vizet használta. Ami, végül is, költséghatékony megoldásnak bizonyult, különösen azoknál a házaknál, ahol a víz melegítését továbbra is fazekakban, a tűz vagy tűzhely fölött végezték.
A bádoglavórtól kellemesebb megoldást kínáltak, az ugyancsak középkorihoz hasonló, újjáéledő intézmények, a közfürdők. 1846-ban Angliában (s ezt követően Európa egyéb országaiban is) törvény született, mely nyilvános fürdő- és mosóházak létrehozására buzdította a helyi önkormányzatokat. Ilyen szolgáltatásokat nyújtó intézményből a 20. század elejére a legtöbb angol kisvárosban és faluban megtalálható volt legalább egy, ahol ráadásul csekély összegért lehetett egy kádnyi forró vízhez hozzájutni vagy épp a ruhákat tisztára mosni.
Az 1930-as, 1940-es évektől aztán egyre szaporodtak a magánlakásokhoz épített fürdőszobák. S hogy néhány szót a fürdésre használt helyiségek berendezéséről is szóljunk, elmondhatjuk, hogy a fürdőszobák jellegükben is ezekben az időkben kezdtek megváltozni. Míg a korábbi évtizedekben épült fürdőhelyiségek alapvetően maszkulin hangulatú, kizárólag praktikus célokat kielégítő szobák voltak, addig a 20. század derekára már a kialakításra is elkezdtek gondot fordítani. (Lent egy Viktória korabeli angol főúri ház és a Claridge’s Hotel eredeti állapotban fennmaradt art deco fürdőszobája látható.) Bár érdekes a gondolat, hogy hiába jártak élen az angolok a fürdés kultúrájának és a fürdőszoba fejlesztésének tekintetében, azt a mai napig nem sikerült megoldaniuk, hogy a hideg és a meleg víz, ugyanazon a csapon folyjon ki…�
