A nagy hullámon túl: szex, bordélyok és a halál szürrealitása

A japán fametszetek lenyűgöző világa

Kacusika Hokuszai „A nagy hullám Kanagavánál” vagy röviden A nagy hullám című képével - még ha címét és alkotóját esetleg nem is ismerjük – biztosan valamennyien találkoztunk már. A japán fametszetek világának A nagy hullám olyan „slágerdarabja”, mint az itáliai reneszánsznak a Mona Lisa vagy az expresszionizmusnak Van Gogh Napraforgói, amelyek reprodukciói tömegével díszítik otthonok, éttermek vagy más helyiségek falait. Ha esetleg egy olvasónak az okostelefonja is a keze ügyében van, A nagy hullámot még egy emoji formájában is megtalálhatja…  Én a magam részéről az utóbbi időben egészen beleszerettem a japán fametszetek színes, erotikus és olykor egészen megdöbbentő világába, így gondoltam, érdemes egy rövid bejegyzés erejéig alaposabban is elmerülni benne.
A japán képzőművészet az Edó-korban, a 17. és 19. század között indult virágzásnak, amikor is a Tokugava sógunok ideje alatt több évszázados béke honolt az országban. Egészen addig csak vagyonos nemesek, szamurájok engedhették meg maguknak, hogy otthonaikat képekkel, elsősorban festményekkel díszítsék. Ezeket azonban idővel fadúcos nyomtatással készült metszetek váltották fel, amelyeket tömegesen is elő lehetett állítani, és először a kereskedők, majd más - korábban kevésbé vagyonos – társadalmi csoportok tagjai közt is nagy népszerűségnek kezdtek örvendeni. Elsődleges és legfontosabb stílusirányzata, az ún. ukijo-e. E stílus aranykora a 19. század első három évtizedére tehető, amikor Hokuszai a „Fuji harminchat látképe” – ennek tagja A nagy hullám is - vagy Hirosige „A Tokaido ötvenhárom postaállomása” című sorozata is megszületett.
Az ukijo-e, szó szerint azt jelenti, ”a lebegő világ képei”, s ezeken gyönyörű nőket, kabuki színészeket, birkózókat, tájakat, növényeket, mitológiai és persze erotikus jeleneteket keltettek életre. A béke és jólét éveiben ugyanis nem csak otthonuk szép tárgyakkal való díszítését, hanem a szórakozást is egyre többen engedhették meg maguknak: színházak, szumómérkőzések, szabadtéri ünnepségek, no és persze örömnegyedek, bordélyok látogatását. Ez utóbbiak főleg a nagyobb a városokban lézengő hatalmasra duzzadt létszámú hivatalnok réteg szórakoztatására létesültek. Az ukijo-en belül, jelentős szerepet töltöttek be az ún. sunga képek, a szexualitással bőven fűszerezett és nagyfokú részletességgel kidolgozott fametszetek. Ezek bordélyjelenteket, örömlányokat, például a legelőkelőbb kurtizánoknak számító oiranokat (könnyen felismerhetőek a hajukból sugarak módjára szerteágazó hosszúkás hajtűkről), illetve később gésákat ábrázoltak. A sunga képekbe gyakran csempésztek humort vagy szolgáltak egyszerűen az örömnegyedek lányai által kínált gyönyörök reklámozására és éppolyan nagy népszerűségnek örvendtek, mint az egyéb ukijo-e alkotások. A nyugati szemleélettel ellentétben ugyanis Japánban nem tartották elítélendőnek a szexualitás ábrázolását, így – az egyébként létező – cenzúra sem ellenük kifogást. (A kép alatti galériára kattintva 18+-os tartalom következik!)

Így nem csoda, hogy a kor legkiválóbb művészei is alkottak a témában: az egyik leghíresebb, A halász feleségének álma című kép, éppen Hokuszai keze nyomán készült. Idővel azonban az ukijo-e kifejezés tartalma leszűkült, és azzal már kifejezetten csak az örömnegyedekre és a 19. század végi hedonista életstílusra utaltak. Ami az egyéb ukijo-e alkotásokat, tájképeket, életképeket illeti, gyakran nem is hinnénk, hogy százötven-kétszáz éves művekről van szó, olyan – legalábbis nyugati szemmel nézve - modern, absztrakt vagy éppen szürreális elemekkel bírnak. Gondolva itt szokatlan kompozíciókra vagy az aszimmetriára. Sok képen felfedezhető például, hogy a felület nagy része szinte üresen marad, és a kép témáját csak egy apró területen megjelenítve vagy éppen egészen a háttérbe húzódva fedezhetjük fel. Így a fő téma szinte eltörpül a feltűnő, dekoratív elemek mellett, akárha a képet egy nagyobból vágták volna ki. 
Szokatlan szögek, madár- vagy békaperspektíva ugyancsak jellemzőek az ukijo-e alkotásokra, akárcsak a groteszk, szürreális vagy éppen ijesztő szereplők felbukkanása.
Tekintve persze a japán kultúra több száz éves izolált fejlődését, az ukijo-e által képviselt egyedi látásmód nem is meglepő. A szigetország ugyanis az 1600-as évek elején vallási és politikai megfontolásból lezárta kikötőit a külföldi hajók elől (csak Koreával, néhány más környező kisebb állammal, és egyedüli nyugati kivételként, a hollandokkal tartottak fönt korlátozott kereskedelmi kapcsolatokat). 1854-ben az amerikai Matthew Perry kapitány ágyúkkal felszerelt gőzhajókkal érkezett a japán partokhoz, erővel kényszerítve ki a sógunátustól a kikötők megnyitását és diktátumnak is beillő kereskedelmi egyezmények aláírását.
A kierőszakolt nyitás évei után Európában a japán hatású ipar- és képzőművészeti irányzat, a japonisme indult el hódító útjára (erről egy későbbi bejegyzésben bővebben is lesz szó.), és a kontinensre érkező fametszetek nagy hatással lettek a korai, majd a posztimpresszionisták, de a szecesszió művészeire is. Sőt még a zenére is… A világ egyik leggyakrabban reprodukált képe, A nagy hullám ugyanis ott függött a francia zeneszerző, Claude Debussy falán is, ami a művész saját bevallása szerint inspiráló hatással volt rá, amikor „A tenger” című művét komponálta. A kotta első, 1905-ös kiadására is Hokuszai műve került.