Hogy festett egy viktoriánus "bikini"?

Avagy, amikor egy fürdőruha még életveszélyes is lehetett

Itt a nyár – ha néha esőkkel és hűvösebb napokkal tarkítva is –, és a forróbb napokon valamennyien szívesen álmodozunk a tenger hűsítő hullámairól, vagy készülünk a várva várt nyaralásra, amikor a bőröndünkben a strandpapucs és a naptej mellé gondosan elhelyezzük a fürdőruhánkat is. Most azonban utazzunk kicsit vissza az időben, és nézzük meg, nyáridőben miféle ruhadarabok kerültek volna egy fürdőkúrára induló XVIII. századi nemes hölgy vagy egy viktoriánus fürdővárost meglátogató dáma útipoggyászába. Az egyszerű vászonlepedőtől a fodros-bodros hálóingszerűségig sok érdekes ruhadarabbal fogunk találkozni.
A szicíliai Villa Casaléban feltárt, „A győztes megkoronázása” című mozaikot sokan az első fürdőviselet ábrázolásának tartják, nem véletlen, hogy a mű csak „A bikinis lányok” néven híresült el. Tény, hogy a mozaikon látható hölgyek valóban emlékeztetnek egy mai strandröplabda mérkőzés résztvevőire, ám voltaképpen egy atlétikai verseny indulóit láthatjuk rajta, akik a praktikum okán viselték az ún. strophiumot, a felső testen körbetekert és megcsomózott vászon- vagy bőrszalagot, ami könnyebbé tette a mozgást sportolás közben. Az antikvitás embere ugyanis nem sokat törődött azzal, hogy mit visel fürdőzés vagy éppen úszás közben. Alighanem a „pőreség” jelentette számára a bikinit.
Arról, hogy a középkorban a fürdőzésről mint szabadidős tevékenységről vagy épp az úszásról mint testmozgásról miként vélekedtek, nemigen maradtak ránk feljegyzések, az azonban közismert, hogy a korszak a testfelületek minél teljesebb mértékű eltakarására törekedett. Kivételt jelentettek ez alól az ún. fürdőházak, amelyekből egészen az 1500-as évekig minden nagyobb városban megtalálható volt legalább egy, ellentmondva a „sötét középkor” fürdőkultúrájáról alkotott képnek. Itt az emberek – hol a nemek egymástól elszeparálva, hol férfiak és nők elvegyülve – csupán egy-egy könnyű vászondarabbal takaródzva vagy éppenséggel meztelenül merültek el a hatalmas dézsákban, akárcsak az egyszerű emberek, ha a közeli folyóban merítkeztek meg.
A víz, a fürdés és a fürdőzés szokása a XVI. századtól ártalmas, sőt egészségre veszélyes tevékenységnek számított, ezért a kor embere jobbára messze elkerült mindenféle vízforrást. A XVII. század végére, a korabeli orvosok ajánlására azonban a gyógyfürdők látogatása ismét felkapott időtöltésnek számított a nemesség körében. Celia Fiennes, angol utazó például így írta le az 1687-ben Bath-ba látogató hölgyek viseletét:

 „A hölgyek itt finom, sárga vászonból készült ingekben merülnek a víz alá, melyek vastagok és buggyos ujjúak, akár egy plébános miseruhája…”A fent látható kép már az 1830-as évekből származik, de mégis tökéletesen megfelel Celia Fiennes leírásának. A XVIII. század során ugyanis a fürdőzés, különösen a tengeri fürdőzés, egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Ám a fürdővárosok hölgyközönségének viselete alig változott az idők folyamán, s annak mindössze egyetlen célja volt: hogy minél többet takarjon a testből, s lehetőleg minél vastagabb anyagból (főleg gyapjúból) készüljön, nehogy vizesen láthatóvá tegye a női idomokat. Elképzelhető, vizesen milyen súlyossá vált egy-egy ilyen pendely... Éppen ezért a fürdőző hölgyeket edzett, női "úszómesterek" kísérték a vízbe, nehogy egy-egy gyakorlatlan úszó elmerüljön az elnehezedett "fürdődresszbe" gabalyodva. Egyébként nem mintha a kor hölgyének illetlen tekintetektől kellett volna tartania. A tengervíz élvezetéhez ugyanis egy különös szerkezet, az ún. fürdőgép segítségével jutottak hozzá: A „bathing machine-t” az 1780-as-90-es évek táján fedezték fel, s lényegében egy kerekeken mozgó öltözőkabin volt, amelynek első ajtaján a fürdeni vágyó belépett, bent levette ruháit, felöltve fent leírt fürdőöltözéket. Közben a kabint lóval vagy emberi erővel a tengerbe vontatták – jobb nevű fürdőszállók rámpákat is kiépítettek, amelyek a habok közé vezettek –, amikor pedig a gépezet kellően biztonságos távolba került a kíváncsi tekintetektől, a fürdőző kilépett a kocsiból, és lépcsőkön a vízbe ereszkedett, vagy egyszerűen csak hagyta, hogy a lépcsőn állva testét csapdossák a hullámok, így töltekezve a tengervíz frissítő, gyógyító erejével. Mikor a fürdőző ezzel végzett, felvonta a kocsi sarkára erősített jelzőzászlót, s a fürdőgépet visszatolták a partra.A fürdőgép a XIX. század közepétől kezdett veszíteni jelentőségéből, amikor is egyre több helyen engedélyezték a férfiak és nők által is látogatható strandok kialakítását. Angliában ez például 1860-ban következett be, és ezzel egyidőben törvényileg tiltották meg a férfiak számára, hogy meztelenül fürödjenek nyilvános vizekben. Az uraknak tehát mind ez idáig nem volt gondjuk arra, mit viseljenek például úszás közben, a század közepétől azonban nekik is magukra kellett ölteniük valamit, s ebből lett a képen is látható, testhezálló, finom, kötött anyagból készült, rövid ujjú és -szárú öltözet.A hölgyeknek persze továbbra is takargatniuk kellett magukat a „plázson”, hanem a kor fürdőruhái, mint önálló létjogosultságot nyert divatcikkek, immáron a divatmagazinokban is felbukkantak. Ezek még hosszú, bő nadrágokból, miniatűr szoknyákból és hosszú ujjú, magasan záródó blúzból álltak, nagyban emlékeztetve az Amélia Bloomer által kifejlesztett „bloomerkosztümre”.

A fürdőruha csak lassan változott a következő évtizedekben. A nadrág szép lassan testhezállóbb és a szoknyával együtt rövidebb lett, akárcsak az ujjak, ugyanakkor gyakorta egészítette ki fodros zokni, nehogy véletlenül a lábikra szabadon maradjon. A század végére a nadrágtól és a zoknitól megszabadultak a hölgyek, s a „nyaralóréteg” szélesedésével a divatházak mind nagyobb figyelmet fordítottak az egyre kelendőbb divatcikkre. Az 1800-as évek végén például a tengerészgallér és a sötékék szín vagy Franciaországban a csíkos mintázat hódított. 
Ugyanakkor ezek a viseletek még mindig az utcai ruhák egyszerűsített változatának számítottak. Az első, a fürdés élvezetének maximalizálását és az úszás megkönnyítését célzó, azaz praktikus és modern fürdőruha megjelenéséhez egy rendkívüli asszony okozta botrányra volt szükség… De erről már a következő részben lesz szó.