Miért nem hordtak a nők évezredekig bugyit?

Avagy feltúrtuk a történelem fehérneműs fiókját

Számomra a magyar nyelv egyik legmókásabb terméke a „bugyogó” szó… Amiből mára ugyebár csak a közkeletű bugyi maradt. A szó maga valószínűleg a buggyot vet, kifejezésből ered, ami igencsak elmondható a 19. században megjelenő igen terjedelmes, mondhatni Bridget Jones-i méreteket öltő buggyos fehérneműről. És hogy mit hordtak a nők bugyi gyanánt az 1800-as éveket megelőző évszázadokban vagy inkább évezredekben? Jobbára semmit. No jó, azért ennek a fehérneműnek a históriája ennyire nem egyszerű, ezért úgy gondoltam, érdemes fellapozni a divattörténetnek eme kissé elhanyagolt lapjait is.
Bár divattörténeti kalandozásaink során jobbára a női öltözékeket szoktuk szemügyre venni, a bugyi történetébe nem merülhetünk el anélkül, hogy ne foglalkoznánk kissé a férfi társa históriájával is. A családban a férfi hordja a nadrágot kitétel bizonyára mindenkinek ismerős. E bejegyzés írása során rá kellett ébrednem, hogy ez az avítt fordulat szólhatna úgyis, hogy a férfi hordja a bugyit. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy altájon ruházkodni hosszú ideig férfiúi előjognak számított. Az ókori Egyiptomban a férfibokszernek az ágyékkötő különféle formái feleltek meg, akárcsak Rómában, ahol az ágyékkötő a gladiátorok és a tűző napon fizikai munkát végző rabszolgák egyetlen viseletét jelentette.  Nők esetében az ún. subligaculumot, egy kötényszerű alsót sportoláshoz hordták az asszonyok, de bordélyok falán prostituáltakon is felfedezhetünk ilyen ruhadarabokat, amit az ő esetükben erotikus viseletnek tartottak.

Ezen túlmenően a nők, bizonyára csak menstruáció idejére öltöttek egyfajta ágyékkötőt. (Ha egyáltalán, de erről Tampontöri című írásomban bővebben is beszámoltam.) Az ókori Egyiptom egyik ún. „bölcsességtekercsében” például egy mosónő alacsony státuszára utalva megemlítik, hogy „még a menstruáló nők ágyékkötőjét is ő mosta”. Ezzel a női bugyitörténelem soraira hosszú időre pontot is tehetnénk. És hogy miért? Nos, a legvalószínűbb magyarázat, hogy a bugyit, mint alsónadrágot férfias, nőknek nem való viseletnek tartották. A középkori, majd reneszánsz képi ábrázolásokon sokáig csak szatirikus, egyfajta „a világ kifordult magából” képeken láthatunk a nőkön bugyit. Mint például a lenti, Boccaccio De Claris Mulieribus (1361) című, kora híres firenzei asszonyairól szóló, latin nyelvű művéhez készült fametszeten, mely Szemiramisz királyné férfiruhát öltött udvarhölgyeit ábrázolja.
Kivételként a 16. század Velencéjének hölgyeit, elsősorban prostituáltjait említhetjük meg, akik egy hímzett, térdig érő alsónadrágot hordtak kuncsaftjaik vágyának felkeltésére, de korabeli leírások alapján a nyílt utcán is gyakorta viselték.

A nőietlenség mellett a másik ok, amiért a nők nem követelték maguknak a bugyiviselés előjogát, talán a praktikum lehetett. A több réteg alsószoknyában vagy előkelő hölgyek esetében a bonyolultan felépített, abroncsos ruhakölteményekben eleve nehéz feladat lehetett a hölgyeknek könnyíteni magukon (persze ma sincs ez másképp), egy bugyi csak bonyolította volna a műveletet, és például François Boucher rokokó dámája sem használhatta volna oly könnyen bourdaloue-ját, azaz éjjeli edényét, mint az a lenti képen látható.
Végül az 1800-as évek elején a hölgyek bugyit húztak, és le sem vették többé. De hogy miért lett hirtelenjében elengedhetetlen viselet ezen alsónemű? A válasz a korabeli divatban rejlik. A 19. század elején divatos, empire szabású, könnyed, fehér, áttetsző muszlinruhákban nem lehetett többé fedetlen alféllel járni-kelni. Arról nem is beszélve, hogy e viselet nem szigetelt a téli fagyok ellen, így a hölgyek pamutból, zimankósabb napokon gyapjúból készült rövidnadrágot húztak. Először az egyik lábukra, majd a másikra, minthogy ez az alsónemű középen még nyitott volt, a két darabból álló alsóneműt, a derekukon szalaggal rögzítették.
Az 1820-as évektől a szoknya és vele az állandósult, térd alá érő női alsónadrág aztán terebélyesedni kezdett, ez utóbbi buggyot vetett, és idővel bájos kis fodrok, szalagok kezdték díszíteni…
A hölgyek fehérnemű gyanánt ekkor még fehér pamut- vagy vászoninget és fűzőt is viseltek, s az ily módon megsokasodott alsóneműket az 1860-as évektől felváltotta a combination, az ing és bugyogó kombinációjából létrejövő kombidressz. Kombiné szavunk is e ruhadarab nevéből eredeztethető.  Ugyancsak a 19. század második felében hódított az egykori – Amelia Bloomerről elnevezett – bloomerkosztüm nadrágjának rövidített változata… 

Ez a ruhadarab altájon továbbra is szép méretekkel rendelkezett, hanem az 1920-as évek flapperjeinek rövid, egyenes szabású ruhái többé nem tolerálhatták a buggyos bugyogót, így helyes, rövid nadrágszoknyára emlékeztető egyrészes alsóruhákat kezdtek hordani ruhájuk alatt, majd az időközben önálló létjogosultságot nyert melltartó el is vált a bugyitól.

A bugyi ezután már csak szelídült, egyre inkább visszafogott, praktikus viselet vált belőle… csak éppen nem volt szexi. A bugyi anyaga, szabása, színe az esztétikum szempontjából mindegy is volt, hisz nem számított saját jogán divatcikknek.
Ezért is okozott oly nagy felzúdulást Gertrude Moran teniszezőnő Wimbledonban, amikor 1949-ben a Teddy Tinling tervezte – egyébként igen decens, de rövid – teniszruhája láttatni engedte fodros alsóneműjét. Amit egyébként szintén külön a ruhához terveztek. Képzelhetjük, a helyszínen lévő fotósok közelharcot vívtak, hogy megfelelő szögből kaphassák le a teniszezőnőt. A viselet keltette botrány a brit parlamentben is napirendre került, Moran pedig a továbbiakban kénytelen volt sortot viselni a versenyeken.
De hát a nagyközönség titkon odavolt a helyes kis ruhadarabért, aminek tervezése és gyártása ezután hamarosan önálló iparággá vált, így mi, mai nők már bugyifronton is hódolhatunk a divatnak, még akkor is, ha az a ruhánk alatt, a hétköznapokban nem látható… Illetve akkor is, ha igen.