A fényképészet történetének morbid emlékei: a "post mortem" fotográfiák
Mítosz és valóság
Egyik, a viktoriánus idők gyásszal kapcsolatos szokásairól szóló posztom írása közben egy különös szokásra bukkantam, amely egyszerre érdekes (vagy mai szemmel inkább bizarr) emléke mind a fényképészet történetének, mind Európa és Észak-Amerika halálról alkotott felfogásának: ezek a 19. század úgy nevezett post mortem fotográfiái, amikor is az eltávozottat halála után örökítették meg. Ennek egyszerűbb változatában a halottról koporsóban vagy otthonában felravatalozva készítették az utolsó felvételt, ám olykor egészen meghökkentő módon úgy megörökítették az elhunytat, mintha még mindig a gyászolók között élne, sőt színpadra illő beállításokkal is találkozhatunk. 
Maga, a halottak utolsó, végső búcsú előtti megörökítésének hagyománya jóval mélyebben gyökerezik a történelemben, mint a 19. század; évezredes múltra tekint vissza. Ennek legősibb és legelterjedtebb módja a halotti maszkok készítése volt, számos történelmi személyiség vonásai maradt ily módon ránk Tutanhamontól, Napóleonon keresztül Nicola Tesláig.
(Sőt, maga a halotti maszk „intézménye” is tartogat meglepetéseket: egy korábbi bejegyzésben volt például szó Madame Tussaud, francia forradalom alatt készített hátborzongató maszkjairól, illetve a századforduló táján - amikor a fotózás mégy nem számított elterjedtnek Nyugat-Európában - bevett rendőrségi szokás volt, az azonosítatlan tetemekről maszkokat készíteni, a későbbi azonosítás céljából).
A dagerrotípia 1839-es feltalálását követően (és természetesen a technika fejlődésével) azoknak is módjában állt portrékon megörökíteni magukat és családtagjaikat, akik azt az addig bevett módon – azaz festményen - nem tehették meg. De hogy miért is állt az új találmány e különös módon a gyász szolgálatába? Ez meglehetősen összetett kérdés. Ahogy a viktoriánus gyászról szóló bejegyzésemben is írtam, akkoriban a halál még egy átlagos család mindennapos életének része volt. Méghozzá részben a magas csecsemő- illetve gyermekhalandóság és a betegségek miatt, valamint a generációk együttélése okán, aminek révén a fiatalabbak gyakran végig kísérték az idősebbek végóráit, ami ráadásul jobbára az otthon falai között és nem a kórházban érte őket. A halál tehát éppolyan értelemben volt velejárója az életnek, mint egy születésnap vagy egy esküvő… Ilyen kontextusban nem számít hát meghökkentőnek a törekvés, hogy egy - nem sokkal a halál beállta után készített - portré formájában emléket őrizzen a gyászoló család az elhunytról.
Kétségtelen, hogy a fotográfiák megrendelőit a szeretet és az elhunyt emlékezetükben való megőrzése mozgatta. Ugyanakkor a post mortem fotók körül számos, a szokás morbiditását eltúlzó ki mítosz alakult ki, amelyek közül is a leghátborzongatóbb szerint, a holttesteket különféle merevítő szerkezetek, drótok segítségével kényszerítették „életszerű” pozitúrákba. Efféle állványok és merevítő eszközök valóban léteztek, ám ezeket a fényképezés korai szakaszát jellemző igen hosszú exponálási idők alatt használták, hogy a portré (tökéletesen eleven) alanya mozdulatlan tudjon maradni.
Az fentebbi fotók például éppen ebben az összefüggésben járták be néhány éve az internet berkeit, akárcsak néhány másik rémisztő fotó, amelyek egyszerűen a hosszú exponálás alatt elszundított embereket ábrázoltak vagy épp anatómiai laborok számára készült képek. Ha valaha velük találkozunk ne ugorjunk be: a post mortem fotók hagyománya, mesze nem ért el ilyen morbid mélységeket.
