Tampontöri
Hogyan vészelték át a nők a "nehéz napokat" a történelem folyamán?
Egyszer, egy író-olvasó találkozón, valaki megkérdezte, ha tehetném, melyik korba utaznék vissza legszívesebben az időben? Minthogy kötetlen volt a hangulat, s csak nők voltunk egymás közt, én megengedtem magamnak azt a viccet, hogy mindegy, csak addigra már találják fel a tampont. Ezután született meg bennem az elhatározás, hogy alaposabban utánajárok a témának és kiderítem, miként létezhettek eleink olyan eszközök nélkül, ami nekünk, mai nőknek, elengedhetetlen létszükséglet. Előrebocsátva a végeredményt: bitang szerencsések vagyunk, hogy már a tamponok, szárnyasbetétek és hatékony görcsoldók világában élünk…
Minthogy a történelmet (sokáig) férfiak írták, nem csoda, hogy magáról a menstruációról szóló feljegyzések tára igencsak szegényes. De nem csak Tacitus vagy Plinius feledkezett el sopánkodni a menstruáció kényelmetlenségeiről, de tárgyi emlékeink sem maradtak fent; a régészeti leletek tárházában nincsen külön polc ős-tampon leleteknek. Így a témával foglalkozó kutatók is csak a sötétben tapogatózva próbálják kitalálni, hogyan is vészelhették át női eleink azokat a bizonyos - reklámnyelven szólva - „nehéz napokat”, azaz nevén nevezve a gyereket: mivel és hogyan fogták fel a női testből havonta távozó vérmennyiséget? Hogy röviden összefoglaljam az eredményt: jobbára sehogyan…
Természetesen azért akadtak módszerek és eszközök, amelyek felbukkantak az idők folyamán. Bizonyosan használták a betétnek egyfajta előképét. Az ókori Egyiptom egyik ún. „bölcsesség tekercsében” például egy mosónő alacsony státuszára utalva megemlítik, hogy „még a menstruáló nők ágyékkötőjét is ő mosta”. A fordítója után Eberes-i tekercsnek nevezett irat pedig egy tamponszerű eszközt ír le, mely puha, összetekercselt és mézbe mártott vászonból állt, és vetélés után erősen vérző asszonyok kezeléséhez javasolták használni. Ez alapján kikövetkeztethető, hogy a menstruációs vérzés felfogására is alkalmazhatták. Az ókori Rómában is használtak tampon módjára összetekercselt rongyokat, bár azt elsősorban ecetbe áztatva, fogamzásgátló eszközként vetették be (erről bővebben a fogamzásgátlás történetét feldolgozó bejegyzésekben olvashattok itt és itt). Így itt is felmerül annak lehetősége, hogy menstruáció alatt is felhelyeztek valamilyen tampont az ókori Róma asszonyai.
Abban mindazonáltal egyetértenek a történészek, hogy a betét módjára összetekercselt régi vásznak és rongydarabok használata elterjedtebb volt a tamponnál, s azokat házilag eszkábált ágykötőszerűségekkel rögzítették a testhez, hisz mai értelemben vett fehérnemű még nem létezett. Már, ha egyáltalán valaki megengedhette magának, hogy ilyesmivel vesződjön. Valószínű ugyanis, hogy az ókori Egyiptom vagy Róma hétköznapi és a középkori Európa naphosszat földeken dolgozó asszonyai, minden további nélkül csak úgy hagyták távozni a menstruációs vérzést. De még az újkori nemeshölgyek naplófeljegyzéseiben, levelezéseiben is csak elvétve említenek valamilyen egészségügyi alkalmatosságot, ami akár lehetett menstruációnál használt ágyékkötő vagy hasonló ruhadarab is.
A 19. század végi „találmányláz” a női higiéniát sem kerülte el. Ekkor jelent meg az első menstruációs csésze is, amit 1867-ben szabadalmaztattak, és – már elnézést férfi olvasóimtól (feltéve, hogy ezen a ponton még vannak :D) – lerí róla, hogy csakis hímnemű lény tervezhette: azok a fémpántok a derékon, meg a csészét tartó drótok…. Köze sincs a mai menstruációs csészékhez, inkább hasonlít ezen alkalmatosság egy középkori kínzóeszközre, nem is csoda, hogy sosem került gyártásra. 
Ettől barátságosabb, bár kevésbé diszkrét, s roppant esztétikátlan megoldást jelentett az „egészségügyi nadrág”.
Azokat a rongyokat pedig, amelyeket ezekbe az alsóneműkbe menzesz idejére helyeztek, bizony használat után rendre kimosták. De ezek nem feltétlenül csak rongyok vagy vászondarabok lehettek; ezek a kötött (!) újra használható betétek a 19. századi Norvégiából származnak.
pamutot tartalmaztak és borsos áruk miatt csak kevesen engedhették meg maguknak. S megint csak képbe jön a korszak prüdériája... El tudjuk képzelni, amint egy Viktória korabeli angol úrinő, aki vendégfogadás előtt az asztallábakat is bebugyolálja, merthogy annak látványa illetlenség, „Johnson & Johnson hölgyeknek készült egészségügyi betétjét” kéri a pultnál? Merthogy így nevezték a terméket, s csak az 1920-as években jutott eszébe a cégnek átkeresztelni azt a semleges nevű Nupak-ra. Ekkorra azonban már megjelent a konkurencia az olcsó és hatékonyabb Kotex személyében. Ennek feltalálása állítólag az I. világháború alatt szolgálatot teljesítő nővéreknek köszönhető (az 1867-es menstruációs csészét elnézve azt mondom, áldassék a nevük), akik felfedezték, hogy a sebesülések ápolásánál használt facellulóz alapú, vattaszerű anyag sokkal jobb nedvszívó képességgel rendelkezik, mint az a pamuttekercs, amit ők egészségügyi alsóneműikbe tömködtek. A Kotex gyártója ráadásul még egy forradalmi ötlettel élt: a boltokban elhelyeztek egy perselyt, amibe a hölgyek pénzt dugtak, majd a terméket gyorsan kosarukba rejtve kisétálhattak az üzletből, anélkül, hogy hangosan kellett volna kérniük az intim eszközt. (Erről egy jópofa videó látható alább.) De a rémisztő egészségügyi övek utódjai, a gumival bélelt menstruációs bugyik csak az 1980-as évekre tűntek el teljesen, ekkor az eldobható betétek ugyanis szó szerint szárnyra kaptak, így már könnyedén az alsóneműhöz rögzíthetőek lettek.
Ha pedig valaki szeretné meghálálni a női nem jótevőjének, hogy (az ókori idők után újra) feltalálta a tampont, akkor Dr. Earle Haas nevét foglalja imába, akinek Tampax nevű – a higiénia érdekében applikátorral felhelyezhető - találmányáért kezdetben nem tolongtak tömegek. Nem is csoda, hisz maga a gondolat meglehetősen újnak hatott a hölgyek számára, így a jó doktor kénytelen volt eladni szabadalmát a jobb üzleti érzékkel megáldott Gertrude Tenderichnek. Ő volt az, aki tudatos, orvosok és nővérek bevonásával folytatott marketingkampányával lehozta nekünk a mennyei mannát… azaz a tampont.
Így már csak egy kérdés merülhet fel bennünk: hogy nem zavarta évszázadokon, sőt ezredeken keresztül az asszonyokat, hogy konkrétan - már elnézést a kifejezésért - hónapról hónapra maguk alá véreztek? Mert hiába, mai szemmel nézve ez igencsak különösnek hat. De erre több magyarázat is lehetséges. Egyfelől a nők akkoriban nem menstruáltak annyit, mint ma. A pubertás kor később kezdődött, a menopauza hamarabb köszöntött be, ráadásul a nehezebb körülmények között élő nép leányainak – s ők voltak többségben - az elégtelen táplálkozás miatt ritkább is volt a menzesze. Fogamzásgátlás és családtervezés híján pedig a terhességek, gyerekszülések száma többszöröse volt a mainak (akárcsak annak az esélye, hogy a nő abba bele is halt), ráadásul a szoptatás ideje is jobban elhúzódott. Másfelől tény, hogy a kor emberének a tisztaságról alkotott felfogása is eltérő volt. Mint azt korábban a fürdés történetéről szóló cikkben említettem, a 16. századtól a higiénia zálogát a tiszta alsóingben látták, melyet naponta frissen mosottra cseréltek, s még egy szerényebb körülmények között élő asszonynak is volt belőle öt-hat. Lehetséges, hogy ez az alsóing felfogta valamelyest a vérzést, s ezzel a kor asszonya bőven elégedett volt.
S arról sem szabad megfelejtkezni, hogy ez a hozzáállás nem csak a történelem folyamára jellemző: a tampon- és betéthasználat még ma is első világbeli „luxusnak” számít. Elég csak arra gondolni, hogy például a WHO 2015-ös jelentése szerint India 335 millió fogamzásképes női lakosságának csupán 12%-a használ valamilyen modern higiénés eszközt menzesz idején…
