Egészégünkre! - A tószt története
A pohárköszöntő, mint a tisztelet kifejezése és a fékeveszett tivornyák melegágya
Az evés-iváshoz számtalan szokás, tradíció kötődik. Ezek közül is az egyik legmeghatározóbb a tószt. Esküvőn, családi vacsorán, szülinapokon. Van, aki elintézi egy lényegre törő „Fenékig!” felszólítással, van, aki cirkalmas körmondatokban fejezi ki magát úgy, hogy az ember keze a poharat is elfárad tartani, van, aki viccesre veszi a figurát, aztán olyan is akad, aki könnyekre fakasztja hallgatóságát egy-egy pohárköszöntő alkalmával. De hogy egyáltalán miért mondunk tósztot, honnan ered a kifejezés, és miért koccintjuk össze a poharainkat, mind kiderül a bejegyzésből...Nos, tudom, hogy egyre gyakrabban ismételgetem magam, de ennek a hagyománynak is megvannak a maga ókori római gyökerei. Hiába, sok mindent köszönhetünk nekik.:) A bor szakrális rítusokban, az istenek iránti tisztelet kifejezőjeként már a rómaiakat megelőzően is fontos szerepet játszott. Ám evilági személy iránti tiszteletet Augustus császár idejében kezdtek borral teli pohárral kifejezni, mikor is a szenátus elrendelte, hogy minden római házban, étkezés előtt igyanak a császár tiszteletére. Egy név szerint ismert római, Martialis, i. sz. 40 körül született költő, pedig igen egyedi módon fejezte ki tiszteletét a meghódítani kívánt hölgyek felé: annyi pohár bort fogyasztott az illető hölgy tiszteletére, ahány betűből annak neve állt, s minden betűhöz egy-egy kis epigrammát költött.… Egy Julia esetében a módszer akár hatásos is lehetett, de egy Tranquillina Aurelia Faustina aligha lehetett elbűvölve, a tószt végére addigra merev részeg költő szavaitól… De ennyit a rómaiakról, haladjunk tovább a történelemben. Angliában az első pohárköszöntő Geoffrey of Monmouth, 12. században élt brit krónikás szerint 450 körül hangzott el, mikor Vortigern király Hengist szász király tiszteletére adott lakomát: Hengist szépséges lánya, Rowena a poharát a király felé nyújtotta és így szólt: „Louerd King, waes hael!”, ami a maga nyelvén kb. azt jelentette: „Király uram, jó egészséget!” (Ebben már majdnem a mi „Egészségedre!” felkiáltásunkra ismerhetünk.) A „waes hael” kifejezés ma is megtalálható a „wassailing” szó gyökerében, ami brit nyelvterületen azt a cselekvést (is) jelöli, mikor valakinek a tiszteletére emeljük a poharunkat. Csak hogy kerek legyen a sztorink, Vortigern ott helyben meg is kérte Rowena kezét, s hamarosan egybekeltek…
A tószt kifejezés a XVI. század környékén jelent meg ugyancsak angol nyelv területen, és a „toast”, azaz pirítós szóból származik. Shakespeare A windsori víg nőkben adja e szavakat Falstaff szájába: “Menj, hozz nekem egy pint sert; tégy bele piritust.” (Rákosi Jenő fordítása) A nagy színműíró saját szavaival ez így hangzott: „Go, fetch me a quart of sack; put a toast in't.” A „quart of sack” negyed liter, fűszeres, édes bort jelent, a toast meg hát pirítóst. Akkoriban ugyanis szokás volt a bor savasságát egy szelet kenyérrel enyhíteni, később fűszeres vagy gyümölcsös kenyérszeletkéket is áztattak a borba, hogy aromáit fokozzák. Idővel pedig elterjedt, hogy a kenyeres-boros kupát az egyik jelenlévő tiszteletére körbeadták; mindenki elmondta a maga köszöntőjét, majd belekortyolt az italba, a pirítóst pedig a végén az ette meg, kinek tiszteletére a pohárköszöntő szólt. Így alakult hát ki a tószt.
A tószt hagyománya a XVII-XVIII. században élte fénykorát. Udvari fogadásokon, nemesi estélyeken, közemberek által adott vacsorákon illett egy-egy tósztot valamennyi jelenlévő vendég, illetve távolmaradó barát tiszteletére elmondani… Mindennek persze kifinomult etikettje alakult ki: az első pohárral a királyra vagy királynőre kellett koccintani, majd a hazára, esetleg a külhonban éppen harcoló katonákra, a háziasszonyra, majd háziúrra és így szépen tovább… És nehogy azt gondoljuk, hogy egy-egy köszöntő után a vendégsereg tagjai egy gondosan kimért korttyal épp csak megnedvesítették az ajkukat, nem-nem… Illett a poharakat minden egyes tószt után fenékig üríteni. Így aztán a pohárköszöntő hagyománya szép lassan a mértéktelen ivászat ürügyéül kezdett szolgálni.Erre reagálva a tósztokat korlátozni is igyekeztek: XIV. Lajos például megtiltotta, hogy udvarában a nemesei pohárköszöntőkre hivatkozva igyák le magukat a sárga földig, Amerikában pedig az 1620-30-as években tiltották be sorra a szokást a puritán közösségek. Végül megjelent a „tósztmester” mint szakma, aki afféle korabeli rendezvényszervezőként gondoskodott arról, hogy az estélyek ne fulladjanak vég nélküli köszöntések és koccintások sorába, s hogy az esemény végén lehetőleg mindenki a saját lábán távozzon. Az első tósztmestereknek szánt kézikönyvet 1791-ben adták ki: ebben már hangzatos és cirkalmas pohárköszöntők helyett rövid és udvarias tisztelgéseket gyűjtöttek össze, idővel pedig az elfogyasztott bor mennyisége is csökkent. A XIX. századra pedig már elegendő volt éppen csak belekortyolni az italba, anélkül, hogy udvariatlannak nevezték volna az embert.Apropó udvariatlanság… A sörrel való koccintás. Ugyebár magyar ember sörrel nem koccint… Hisz, az aradi vértanúk kivégzése után Haynau és az osztrák vezérkar többi tagja sörrel koccintottak a kegyetlen megtorlást megünneplendő, tartja a legenda. A sörrel-nem-koccintás magyar hagyománya a szabadságharc leverése után egészen korán, már az 1850-es években megjelent, viszont az ominózus szabály, miszerint a tilalom 150 év múltán letelik, csak a 1990-es években kezdett száról szájra terjedni, mikor is a határidő lejárta egyébként is közelgett. Egyébként bármilyen hazafias gesztus is a sörös korsók összecsendítésének a megtagadása, az annak alapjául szolgáló történet, több sebből vérzik. Először is, semmiféle feljegyzés nem maradt fent egy, a kivégzés napján tartott fogadásról vagy más ünnepségről. De még ha lett is volna! A vértanúk korábban maguk is a császári sereg kötelékében szolgáltak, katonaember – legyen osztrák vagy magyar – aligha tartotta volna ízléses dolognak egykori tiszttársa kivégzésére koccintani… Ettől még persze nem elképzelhetetlen, hogy a döntő győzelmet megülte a vezérkar, bár ez alkalomból valószínűleg inkább koccinthattak pezsgővel, semmint „közönséges” sörrel. Végezetül pedig akkoriban az osztrákok maguk is inkább az asztalhoz csapkodták és nem összekoccintották a söröskorsóikat. Létezik elmélet, ami szerint az egész hagyomány borkereskedőktől ered, akik ily módon kívánták hazánkban népszerűtlenné tenni a sörfogyasztást...Amire viszont nem igazán találtam magyarázatot, az a koccintás szokása. Létezik egy olyan történelmi legenda, miszerint a régi időkben, mikor a méreg még bevett fegyvernek számított elleneink kiiktatására, a koccintással jelezték a felek, hogy nem mérgezték meg a másik borát… Merthogy koccintásnál az italok átlöttyenhettek a másik pohárba. Na most ehhez igen nagy erővel kellett volna, a színültig töltött poharat megsuhintani, ami nem tűnik túl valószerűnek. Más nézetek szerint az üvegpoharak elterjedésével, a bor íze mellett annak látványa is élvezhető lett, az összekoccanó poharak hangjával pedig a fülnek kívánták megadni a maga örömét. Én azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a szokás csak a kristálypoharak elterjedésével jelent meg, akár azért, hogy a szépen csilingelő hanggal lehessen annak minőségét ellenőrizni vagy akárcsak egyszerűen gyönyörködni az összekoccanó poharak hangjában... (De ha bárki ismeri a koccintás pontos eredetét, azt szívesen veszem.:)) Egészségetekre!:)