Művészet és történelem - Antoine Watteau és az aranyruhás hölgy
A magány egy végtelenül finom ábrázolása
A történelem megismeréséhez számtalan út vezet. Régészeti kutatások, naplók, levelezések és más írásos emlékek… No, és a művészet. Gondoljunk csak bele, hogy egy-egy festmény tanulmányozásával mennyi ismeretet gyűjthetünk egy korszak hétköznapi tárgyairól, divattrendjeiről, szokásairól, de még életfelfogásáról is. A művészettörténet évek (ha nem évtizedek) óta legalább olyan kedves a szívemnek, mint a történelem, így úgy gondoltam, útjára indítok egy sorozatot, melyben egy-egy különleges hangulatú, vagy történelmi szempontból jelentős festményt, szobrot vagy kastélyt mutatok be. Mindezt persze az adott alkotáshoz tartozó történelmi érdekességekkel megfűszerezve, hogy a művészetek iránt esetleg kevésbé fogékony történelem rajongók is megtalálják a maguk örömét.
A sort Antoine Watteau 1716 körül született festményével kezdem. Engedjétek meg, hogy anélkül, hogy átmennénk száraz művtöri órába, felhívjam a figyelmeteket néhány apróságra, ami talán segít megérteni, miért is olyan magával ragadó a művészete. Érdekes egyfelől maga a korszak. Watteau akkoriban kezdett alkotni, mikor az elnehezedett, kiüresedett barokk már nem tudott újat felmutatni, a frivol és szertelen rokokó azonban még nem teljesedett ki. (A két stílus közötti különbséget jól szemlélteti a késő barokk Charles de La Fosse és a rokokó egyik nagymesterének tartott Fragonard képi világának, hangulatának összehasonlítása ld. lent.)
Átmeneti időszak volt ez a történelemben is. XIV. Lajos 1715-ben hunyt el, miután utolsó éveit számos sorscsapás keserítette meg: néhány évvel korábban egy himlőjárvány pusztított végig a királyi családon, elsodorva többek közt fiát, Lajos trónörököst, és annak két fiúgyermekét: Burgundia és Berry hercegét. Csak a legifjabb, Anjou hercege maradt életben, a későbbi XV. Lajos (Sokan nem tudják, hogy XV. Lajos XIV. Lajosnak nem a fia, hanem a dédunokája volt). A háborúkban megfáradt, családi tragédiáktól meggyötört, élete végére szigorú katolicizmusába zárkózó király halála után az udvar valósággal újjáéledt: a régens, Fülöp herceg uralma alatt kezdetét vette a libertinusok kora: a szabad szerelem és a hedonizmus időszaka, melynek a forradalom vet majd véget… Nos, ebben az étmeneti időszakban alkotott ez a betegeskedő, melankóliára hajlamos művész, Antoine Watteau, akit mindössze harminchat évesen ért utol a vég…
Ezen rövid idő alatt azonban olyan egyedi hangulatú életművet tett le az asztalra, ami még hosszú évekig volt hatással a művészekre a századvégi angol tájképfestőktől egészen a XIX. században alkotó impresszionistákig (ezt a hatást akár meg is figyelhetjük a lenti három képen jobbról balra: Watteau 1716-os, Turner 1817-es és Renoir 1881-es képeinek fénykezelésén). Sőt, divattörténeti szempontból is jelentőséggel bír művészete, de ez már egy másik poszt témája lesz...
Watteau képeit egytől egyig áthatja valamiféle különös melankólia. Az általa megteremtett műfajhoz tartozó fête galante (kb. gáláns életkép) képeken a táj gyakran burkolózik éteri párába, ami misztikus hangulatot kölcsönöz alkotásainak. Ennek egyik legjobb példája a lenti Indulás Cythera szigetére, bár egyesek szerint inkább a szigetről való távozást ábrázolja.
A fönti festmény, az említett a Indulás Cythera szigetére több szempontból is érdekes alkotás, de a bejegyzés fő témája nem ez, hanem Watteau egy másik képe.... Íme:
Rám ez a kép mindig is lenyűgöző erővel hatott. Kérdezhetnétek miért, hisz elsőre nem látunk mást, mint egy nekünk háttal álló nőalakot. Olyan érzésünk van, mintha a kép valójából csak egy részlet lenne, egy levágott darab vászon, ami egy mellékjelenetet ábrázol egy nagyobb tablóról, mint amilyen a Cythera szigete is. De figyeljük csak meg, pontosan mit is látunk: egy réten, egy festői tó partján, melyet antik szobrok szegélyeznek, három alak látható. Ketten ülnek, a harmadik nekünk háttal áll. Mindhármójuk öltözéke elegáns, talán épp egy bálról jöttek ki a szabadba levegőzni. A férfi egy vörös köpenyben rózsákat nyújt át a mellette ülő lánynak, aki egy szálat a dekoltázsába rejt; a gesztus a korban oly divatos “virág-nyelven” azt jelenti, a férfi érzelmei viszonzásra találtak. A mellettük álló nő elfordul tőlük, mi is csak kecses nyakát és elegáns kontyát láthatjuk belőle. Arckifejezésére egy talány, melyre csupán a kép hangulata, és egy apró körülmény utal... Ugyanis ha jobban megfigyeljük, a kép fő szereplője nem csak úgy a távolba réved: a tó túlpartján, a két szobor között három alak sejlik fel: egy szerelmespár és mellettük egy játszadozó kiskutya… A nőt tehát idilli táj és szerelem és boldogság veszi körül minden irányból, mi magányos alakját csak még elhagyatottabbá teszi. A magány, a vágyakozás, a nosztalgia ábrázolása ez, egy olyan pillanaté mikor az emberre elementáris erővel zúdul rá a lét magányosságának tudata... Mindezt persze a festő sejteti csupán: az asszony alakját körülvevő éteri pára, melyből aranyszín ruhája selyme valósággal kiviláglik, a tágas tér, mely közte és a kutyával játszadozó szerelmespár között feszül, csak még tovább távolítja őt a kép többi szereplőjétől. Nem látjuk arcát, így az a néző, aki akár egyszer is érezte magát elhagyatottnak az őt körülvevő boldogság közepette, könnyedén érezheti át helyzetét és képzelheti magát a helyébe. Ki tudja, talán éppen a művész élte meg ezt a fajta szomorúságot a legmélyebben: a gyermekkorától kezdve betegségekkel harcoló Watteau gyakran mondogatta barátainak, hogy fiatalon fog meghalni... Talán épp korai halálának előérzete az, ami elszigetelte őt az örökké vidám udvar többi tagjától, és ezért tudta a művész a magányt ilyen végtelen finomsággal megjeleníteni.
A kép címe A két kuzin, ami kissé félrevezető, ezért sem említettem a bejegyzés elején. A címet már jóval Watteau halála után kapta a kép, mikor egy műgyűjtő katalogizálta a művész munkáit. Az Indulás Cytheria szigetére képet, valószínűleg A Három kuzin című korabeli színdarab egy jelenete inspirálta, ezért kaphatta eme mű a Két kuzin elnevezést. Ha lenne javaslatotok találóbb címre, kommentben várom a javaslatokat..:)
