Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt...

Szendrey Júlia, a nemzet félreértett özvegye

Engedjétek meg, hogy megosszam Veletek egy személyes élményemet: nemrégiben részt vettem egy nagyszerű városnéző sétán Budapest Beyond szervezésében, a főváros egykori művésznegyedében, a nyolcadik kerülteben. Híres írók és költők – Jókai, Mikszáth, Babits és társaik - életének legfontosabb állomásait vette sorra, s túránk a Horánszky utca egyik háza előtt ért véget, ahol Petőfi Sándor felesége, Szendrey Júlia töltötte utolsó napjait. Júlia szerencsétlen sorsa nem volt ismeretlen előttem: Nyáry Krisztián irodalmi szerelmeskönyvében találkoztam második férjével kötött boldogtalan házasságának és Petőfi kevéssé ismert szerelmi afférjának történetével is. Ám, e rendkívüli asszony szenvedéseinek egy újabb mélységével ott, a szemerkélő eső elől a Horánszky utca egyik kapualjába húzódva ismerkedtem meg. Akkor döntöttem el, hogy március 15-én Szendrey Júliáról emlékezem meg, kiben éppolyan forradalmár lélek lakozott, mint férjében, s akit egy ország ítélt el, amiért "elárulta" a hős költő emlékét... Pedig, mint látni fogjuk – nőnapi cikkem szereplőihez hasonlóan –, ő is csak egy azon asszonyok közül, akik annak a történelmi elvárásnak estek áldozatul, mely szerint az engedelmesség és a nőket érő sorscsapások tűrése a "gyengébbik” nem első számú kötelessége.Szendrey Júlia a maga korában kivételes teremtés lehetett: apja gazdatiszt volt, így Júlia a Károlyi család erdődi birtokán nevelkedett, tanulmányait nemeskisasszonyok által is látogatott leányneveldében végezte. Nyelveket beszélt, kiválóan zongorázott, s fiatalkorában legszívsebben az erdődi kastély parkjának magányába vonulva olvasta Heinét és George Sand-t… Mégse könyveljük el őt ábrándos szemű széplélekként, Júlia „belevaló” nő volt, igazi forradalmár lélek: kevesen tudják róla, de ő volt az egyik első asszony, aki a budapesti táraságban nadrágban és rövidre vágott bubifrizurával jelent meg, ráadásul szivarozott is! Maga is bírt művészi vénával, műfordított és verseket költött. Andersen meséi az ő fordításában jelentek meg magyarul első ízben, emellett igen tehetségesen verselt, még akkor is, ha zsenije nem közelíthette meg Petőfiét… A szabadságharc kitörésekor nemzetiszín főkötőt öltött, a „feleségek feleségének” nevezték, kiáltványban és versben fordult honfitársnőihez, lelkesítve őket a harcra és a kitartásra… Ugyanez az asszony az 1850-es években már egyre csak ilyen és ehhez hasonló verseket ontott magából:

Halottak estéjén (részlet)

„Ti boldogak ott künn a temetőben,

Kik alusszátok örök éjetek;

S én boldogtalan, szánalomra méltó,

Hogy köztetek még most sem lehetek!”

 

Sötét óra (részlet)

 

„Naponként árvább egy reménnyel,

s egy csalódással gazdagabb,

Szívünkből ekként fogy az élet,

Cseppenként így fogy, így apad.”

 

Boldogtalan vagyok (részlet)

 

„Boldogtalan vagyok nagyon,

Mondhatlanúl az vagyok,

És számomra menekűlés

Nincs más, csak ha meghalok.”

 

Ugyan mi irthatta ki az élet szeretetét ebből a tüzes lelkű asszonyból? A választ ma már nagyjából sejtjük. Szendrey Júlia harminckilenc évesen halt meg rákban, ami a méhét támadta meg. Halálos ágyán egy Tóth József névű fiatalembernek mondta tollba visszaemlékezéseit. Tóthot Júlia sógora, Gyulai Pál ajánlotta az asszony figyelmébe, miután meghallotta, hogy a beteg egy titkár-félét keres maga mellé. Tóth József Petőfi nagy tisztelőjeként örömmel kapott a lehetőségen, s délutánonként az asszony ágya mellett körmölte annak történetét. E visszaemlékezések - Júlia naplójával, levelezésével és egyéb kéziratokkal együtt - csak hatvan évvel annak halála után kerültek napvilágra. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy Szendrey Júliának Petőfi halála után egyetlen boldog napja sem lehetett, míg élt... Élete legcsodálatosabb időszakának azt a három évet tekintette, mely Petőfivel való megismerkedésétől annak haláláig tartott.Pedig ez a három év sem lehetett egyszerű időszak, hisz gondoljunk csak bele: Júlia tizennyolc éves volt, mikor férjhez ment, tizenkilenc évesen anya lett, húszévesen özvegy… Sőt, a nemzet özvegye! Közben körülötte kitört, majd elbukott a szabadságharc, az ország éppen a megtorlástól szenvedett… Ráadásul férje szerelme sem volt oly állhatatos, mint azt sokáig hittük. Petőfi még jegyességük idején beleszeretett Prielle Kornéliába (alább, a képen), az ünnepelt kolozsvári színésznőbe, akit hirtelen felbuzdulástól hajtva feleségül is akart venni, úgy megfeledkezve verseiben dicsőített Júliájáról, mintha nem is létezett volna… Felekezeti különbségük okán azonban a friss „jegyesek” nem találtak papot, ki összeeskette volna őket, s a hirtelen házasodási kedv hamar hamvába hullt. Annak híre így is eljutott az efeledett menyasszonyhoz:

„S én e hosszú gyalázatos mesét mosolyogva hallgatám végig, mi alatt úgy fájt a szívem... Én e hírt ostoba hazugságnak tartom; de mégis... ha bár milly csekély igaz van is benne, s ő addig, mig én keblem szentének helyezém képét, ő egy szinésznő ölelései köztt neveté tán a bohó leányt, ki még egy csókkal sem meré tiszta öntudatát kockáztatni, s megtagadá a heves ifjutól azt, mit a jegyesnek volna csak szabad kérnie…” – írta naplójába.Csakhogy a történet nem volt ostoba hazugság… Sőt, nagy valószínűséggel Petőfi, már házasemberként, újra viszonyt kezdett Prielle Nellivel. Néhány évvel ezelőtt ugyanis a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonába került egy huszonnégy lapból álló, zöld és kék selyemszálakkal összefűzött napló, aminek első három lapja a tulajdonos nevével hiányzik, azonban írója bizonyosan viszonyt folytatott a nagy költővel annak házasévei alatt… A napló szerzőjének Prielle Kornéliát tartják. Júlia valószínűleg tudott a viszonyról, azonban azt gondosan eltitkolta a világ elől. Hogy miért nem beszélt soha a lánglelkű költő afférjáról, kinek makulátlan szerelmét és hűségét egy ország csodálta? Ki tudja, Júlia talán megalázónak érezte volna a megcsalt feleség szerepét, talán a néhai férjét övező kultuszt akarta kímélni, még akkor is, ha a saját magáról alkotott képet javíthatta volna az igazság feltárásával.Bárhogyis, az igazi szenvedés csak azután várt rá, hogy Júlia 1850-ben hozzáment Horváth Árpád történészhez. A „nemzet özvegyét” az egész ország gyűlölködve ítélte el, amiért a gyászév letelte előtt (noha abból csak néhány hét volt hátra) újraházasodott, Arany rá utalva írta meg a Honvéd özvegye című művét. Maga a házasságkötés körülményei igen zavarosak. Júlia ismerte ugyan korábbról a nála nyolc évvel idősebb Horváthot, különösebb érdeklődést azonban sosem mutatott iránta. A lánykérés idején az özvegy éppen utazáshoz készülődött: meggyőződése volt ugyanis, hogy Petőfi nem esett el Segesvárnál, hanem Törökországban bujdokol, s Júlia eltökélte, felkutatja őt. Hanem Horváth Árpád megjelent nála, megkérte a kezét, mire huszonnégy órán belül összeházasodtak… A közvélemény haszonlesés, képmutatás és állhatatlanság számlájára írta Júlia tettét, ám az irodalomtörténészek fantáziáját mindig is izgatta, miért szánta rá magát az asszony a váratlan házasságra… Az elméletek sokszínűek: van aki szerint a magányos, kisfia jövője miatt aggódó asszonyt a nyomortól való félelem hajtotta Horváth karjaiba, van, aki szerint a megrázkódtatások sora egyfajta idegösszeomlást eredményezett az asszonynál, ki ennek hatása alatt ment férjhez. Sőt, legújabb nézetek szerint, Horváth akár a nemrégiben előkerült, ismeretlen színésznő naplójának nyilvánosságra hozatalával is zsarolhatta az asszonyt, aki továbbra is minden áron védelmezni akarta első férje feddhetetlen hírnevét.Az bizonyos, hogy Júlia súlyos árat fizetett döntéséért. Horváth Árpádról ma már bizton kijelenthető, hogy szívtelen, kegyetlen és beteges alak volt, ki a női testben nem látott egyebet - Júlia saját szavaival élve – mint, ”csak buja állati szenvedélye köteles megosztóját”. Ahogyan az asszony a halálos ágyán Horváthról beszél: …állati és durva bánásmódja, brutalis követelései és kifejezései oly keserűn ébresztettek föl, midőn nejévé lettem, midőn kijelentetni hallottam: »most már nőm vagy s én a te parancsoló urad, törvényhozód, és én boldog akarok lenni;« - midőn megösmertem fogalmát a boldogságról, melyet még csak nem is képzelt másban, mint egyedül a legállatiasb kéjben, - midőn hallám a gunyszavakat: »nem is asszony, ki egy férfival beéri, hisz annak nincs temperamentuma stb.« Ki sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva érzékeinek alárendelt vak eszközt…”

Hogy miféle borzalmakat élt át Júlia a hitvesi ágyban, nem tudhatjuk pontosan, az azonban bizonyos, hogy Horváth a házassági köteléken kívül is kereste állatias vágyaira a kielégülést: előszeretettel keresett fel bordélyházakat. 1867-ben, egy nap Horváth pornográf fotókat kezdett mutogatni feleségének, mire Júlia másnap összepakolt és átköltözött a Zerge, azaz mai nevén Horánszky utcába. A közvélemény persze ismét csak hörögve ítélte el tettéért, s a fiatal Tóth Józseffel is hírbe hozták. Bár rosszakarói nem sokáig köszörülhették nyelvüket az Arany János által gúnyosan csak, „szép özvegyként” emlegetett asszonyon… Júlia egy évvel később, hosszú betegeskedést, s életének tollbamondását követően meghalt.Horváth szívtelenségét mi sem példázza jobban, mint az alábbi levélváltás. Júliát a halálos ágyán meglátogató gyermekei - házasságuk boldogtalanságfa ellenére Júlia négy gyermeket szült Horváthnak, ebből három élte meg a felnőtt kort - e sorokat vették papírra:

"Szegény mamának nagy fájdalmai voltak, sirt is, de későbben jobban lett. Wallával határozottan fel akar hagyni és más orvoshoz folyamodni és azt mondta, hogy más orvosok csak azért nem akarják őt elvállalni, mert Wallát nem merik megsérteni; hogy Walla semmit sem gondol vele; hogy valamely más fiatal orvoshoz akarna folyamodni s azt meg is mondta ma a nagytatának, ki ott volt. Mondta szegény, hogy mily borzasztó reánézve látni e napról-naprai feloszlást. Hogy csak azért szeretne élni, hogy minket boldogok és egészségeseknek lásson. Nagyon szeretné, ha ott lennénk, igen jó irántunk, szegény szerencsétlen Mama!"

Erre Horváth Árpád a következő szavakat intézte fiaihoz: 

"Édes gyermekeim! A behütött vizemet megittátok, ami valóban nem szép tőletek, miután tudjátok, mennyire epedek a friss viz után! Aztán, a mosdó poharatokat csordultig tele vizzel, a rakaszra tettétek a konyhában; én hazajövet a sötétben felboritottam és lett aztán roppant tócsa, és magamat is leöntöttem ez alkalommal, ez is a ti rendetlenségtek gyümölcse."

Az együttérzés tehát bizonyítottan nem volt erős oldala...

Júliában élete vége felé valószínűleg újra feléledt a forradalmár, s ezúttal saját igazáért szállt harcba; emlékiratait azzal a céllal diktálta le, hogy nevét tisztásra mossa, de ez csak halála után hatvan évvel következhetett be. Miután az asszony eltávozott az élők sorából, a jó hírnevét féltő Horváth Árpád, a Petőfi kultuszt felépítő Gyulai Pál és Tóth József közösen határoztak úgy, hogy az iratok nem láthatnak napvilágot. Utóbbi becsületére legyen mondva, hogy Tóth József legalább megmentette azokat az utókornak. A másik két férfinak azt hazudta, hogy a dokumentumokat Júlia sírjába helyezte, így eltemették az asszonnyal együtt, ám néhány évtized múltán egy örököse nyilvánosságra hozta azokat. Ma Júlia Petőfi Sándorné név alatt nyugszik a Kerepesi úti temetőben, első férjétől született fia, apósa és sógora mellett.  

 A levelezések tartalmának felkutatásához köszönöm a segítséget a Beyond Budapest csapatának!
Az idézetek "Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása", 1930-as kiadásából valók, mely Bethlen Margit grófnő előszavával, Dr. Mikes Lajos és Dernői Kocsis László feldolgozásában jelent meg.