Hófehérke titka: horzskő, ólom és vizelet...

... azaz a fehér arcbőr története

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken? A mesében erre a kérdésre a tükör habozás nélkül rávágta a választ, hogy Hófehérke. S mi is volt ennek a csodaszép szép kislánynak az ismérve? A haja, mely fekete, mint az ében, orcája, mely piros, mint a vér, és amint azt neve is jelzi, a bőre, mely fehér volt, akár a hó.  A XV. században gyökerező történet főhősének fehér arcbőrére évszázadokig, ha nem egy egész évezredig vágyakoztak a letűnt korok hölgyei. Ám ahogy a szürkének, úgy a fehérnek is ötven árnyalata létezik, s a különböző korszakok asszonyai, különbözőképen értelmezték a fehér arcbőr fogalmát. Makulátlan, hamvas, sápatag… mindegyik fehérséget különböző okból és a legkülönfélébb - olykor igen elborzasztó - eszközökkel igyekeztek elérni.A fehér arcbőr kultuszának oka közismert: Európában (akárcsak a világ számos más tájain) a fehér arcbőr a nemesi származás, a vagyon szimbóluma volt; a napon lesült bőr a földeken dolgozó földművesek és más munkások ismérvének számított, ezért a felsőbb körök tagjai arcbőrük óvásával vagy fehérítésével igyekeztek tőlük elhatárolódni. Hogy pontosan mikor vált a fehér arcbőr az előkelőség jelképévé, nem tudni pontosan, annyi bizonyos, hogy az ókori Rómában még nem volt akkora jelentősége a bőr fehérségének, mint később. Rómában is törekedtek persze a szép, hibátlan arcbőrre, de gondoljunk bele, hogy a leigázott germán, kelta törzsek arcbőre sokkal fehérebb volt az itáliai népekénél, és őket a barbároknak, alacsonyabb rendűeknek tartották a római polgárok. Így adott esetben akár egy ellentétes értékítélet is övezhette a fehér bőrt, legalábbis a későbbiekhez képest. A középkorra azonban már egyértelműen fehér a bőr mint a jólét szimbóluma lett az etalon, s ez a 20. század elejéig nem is változott. Hanem ez a fehérség nem mindig ugyanazt a fehérséget jelölte.A középkorban a fehér arcbőr egyet jelentett a makulátlan arcbőrrel, a fehérség által a bőr tisztaságát kívánták hangsúlyozni; a középkori Európában szinte mániákusan tüntették el a szemölcsöket, illetve szeplőket az arcbőrről, és a cél elérése érdekében a fehérítő szerek mellett akár a horzskő vagy maró anyagok használatától sem riadtak vissza. A kor emberének persze jó oka volt rá, hogy akár fájdalmat okozó eszközökkel varázsolja makulátlanná arcbőrét: a szeplőket és anyajegyeket ugyanis a boszorkányság jelekének tekintették. A boszorkányüldözésekről szóló bejegyzésben már említésre került az 1487-ben megjelent, hírhedt Boszorkánypöröly című könyv, ami többek közt a boszorkányok felimerésére tartalmazott tanácsokat, s kifejezetten az anyajegyet említi, mint az ördög legegyszerűbben azonosítható jelét. Elsősorban XV. századi német területeken terjedt el a gyakorlat, hogy ha a közösségben valaki boszorkányság gyanújába keveredett, akkor azt kicibálták a falu főterére, lemeztelenítették, tetőtől talpig leborotválták, majd minden egyes anyajegyét tűvel végigszurkáltak. Ha valamelyik anyajegy nem vérzett, akkor azzal – úgy vélték – az ördög pecsételte meg szolgáját. Így tehát nem csoda, hogy akkoriban mindenáron el akarták tüntetni ezeket a kis hibákat az arcról… A középkorban az egészen vékonyra szedett vagy leborotvált szemöldök ugyancsak divatosnak számított, aminek egyik lehetséges eredete, hogy viselője ily módon tudtatta a külvilággal, nincs takargatnivaló, elkárhozott anyajegye.A fehér arcbőr történetének izgalmas időszaka a reneszánsz kori Anglia: a bőrfehérítési láz ugyanis I. Erzsébet alatt érte el csúcspontját. Erzsébet huszonkilenc éves korában átesett egy súlyos himlőfertőzésen, melynek következményeként hegek csúfították el az arcát. Az egykoron szépségére oly hiú királynő minden létező eszközzel igyekezett elfedni a himlőhelyeket, többek közt napi rendszereséggel használt egy speciális fehérítő krémet, mely arcán merev, maszkszerű bevonatot képezett, s szinte halottfehér szín kölcsönzött bőrnek.A hullafehérség divatja természetesen az udvaroncok körében is hódított, s elérése érdekében a Tudor kori Anglia divatbolondjai a legkülönfélébb kozmetikumokat vetették be, melyek közt akadtak ártalmatlan, gusztustalan és kifejezetten veszélyes szerek is. Az első csoportba tartozott például a porított tojáshéj vagy a tojásfehérje, amivel bepúderezték, illetve bevonták az arcot. Emellett gyakran mostak arcot ecettel, melynek fehérítő hatásához nagy reményeket fűztek a kor hölgyei. Ennél is elborzasztóbb módszernek számított az arc emberi vizelettel történő lemosása. Ez persze csak a mai kor emberének tűnik gusztustalannak: a vizelet, a benne lévő ammónia tisztító hatása okán évszázadokon át népszerű fogápolószernek, illetve a nagymosás elengedhetetlen kellékének számított… nem csoda hát, hogy a fehér arcbőr elérésére is bevetették.

A 16. század legtöbb kozmetikumának a használata ráadásul komoly egészségügyi kockázatot is jelentett: a krémek és más szerek nagy mennyiségben tartalmaztak mérgező anyagokat, például higanyt vagy foszfort, a legnépszerűbb szépségápolási termékeknek azonban a fehér ólom, avagy az ólom-szulfát (egy fehér, por halmazállapotú vegyület) szolgált alapanyagul. Erzsébet kedvenc, fentebb is említett velencei ólom névre hallgató arcfehérítő krémje például ólom-szulfát, tojásfehérje és ecet összekeverésével készült, s a kozmetikum nagy népszerűségre tett szert a korabeli Anglia valamennyi nemes hölgye körében. Az ólom-szulfát azonban erősen mérgező hatású anyag, ami hajhullást, fejfájást, mentális zavarokat és végső esetben halált okozhat. Történelmi források alapján valószínű, hogy I. Erzsébet, angol királynő maga is komoly ólommérgezésben szenvedett (Lent az Erzsébetet alakító Glenda Jackson látható a BBC 1971-es Elizbeth R című sorozatában, mely a legsokkolóbb és valószínűleg a leghitelesebb módon jelenítette meg az olómmérgezés okozta kopaszságtól és más tünetektől szenvedő idős királynőt.) A 18. század embere még mindig előnyben részesítette a fehér arcbőrt, hanem a rokokó divat követője. I. Erzsébet hullafehér arcbőre helyett már egy bájos, hamvas, mondhatni „üdefehérséget” kívánt elérni. Az üdeség pedig egyet jelentett a fehér bőrön virító rózsás orcákkal, ezért a 18. század hölgyei (no és persze urai) a fehérítő szerek mellett nagy mennyiségben kezdtek pirosítót használni, mely a kor elengedhetetlen kozmetikuma lett. A pirosító alapanyagául vörösborecet, szantálfa kivonat, illetve kármin szolgált, a legkedveltebb összetevőnek azonban a cinóber számított. A cinóber egy piros árnyalatú festékanyag, ami ma már szintetikusan is előállítható, csakhogy kezdetben még higany-szulfidból nyerték ki, ami ugyancsak súlyos mérgezést okozhatott… Fejlődésként könyvelhető el azonban, hogy az ólom káros hatásait felismerve, a fehérítő krémek és púderek előállítása során az ólom-szulfátot a jóval ártalmatlanabb, cink-oxidra cserélték…Az 1800-as években a bőr üdeségét nem csak pirosító használatával kívánták fokozni. Ugyanezt a célt szolgálták a szépségpöttyök, avagy a szépségflastromok, franciául mouche-ok, szó szerint legyecskék. (A mouche-okról illetve az általuk közvetített titkos üzenetekről bővebben egy korábbi bejegyzésben olvashattok.)

A középkor makultálan, a reneszánsz hófehér, a rokokó hamvas fehérsége után pedig következzen a Viktoriánus kor fehérsége: a romantika korának szépségideálját megtestesítő törékeny, ártatlan, sápatag, mondhatni kicsit beteges, Jane Eyre-féle regényhősnők fehérsége...A 19. század, azaz a romantika korának hölgyei a hagyományos púderek és krémek mellett egy újfajta praktikát is bevetettek bőrük sápadtságát, éteri tisztaságát hangsúlyozandó; divattá vált, hogy a szemük alatti árnyékokat sötét, a bőrük alatt futó ereket pedig kékes árnyalatú festékkel emeljék ki. Minden bizonnyal ebből a szokásból ered a „kékvérű” kifejezés is, ami a nemesi származásra utal, vissza is terelve minket a fehér arcbőr eredeti jelentéstartalmához, az előkelő származáshoz.A fehér bőr kultusza a viktoriánus kor, azaz a 19. század végével kezdett hanyatlani, mégpedig egy kétirányú folyamatnak köszönhetően. Egyfelől a fehér bőr elveszítette megkülönböztető szerepét: a munkásosztály már nem feltétlenül a földeken dolgozott, hanem az ipari forradalommal a nagyvárosok munkásnegyedeibe költözött, és naphosszat a gyárakban robotolt, azaz tagjai éppen olyan sápatagok lettek, mint a hímzések és Jane Austin-regények fölött gubbasztó arisztokrata hölgyek. A 19. század végével tehát a jólét jelének már nem a négy fal közé zárkózás számított, hanem éppen ellenkezőleg; az, ha valaki megengedhette magának a szabadban, jó levegőn, szórakozással töltött idő luxusát. Így értelemszerűen a lebarnult bőr sem volt többé a munkásember szégyenfoltja; ehelyett a tengeri fürdőkúrán, teniszpartin szórakozó elit tagjainak kiváltáságává vált…Ezzel a tendenciával párhuzamosan elkezdték felismerni a napsütés egészségügyi jelentőségét is: rájöttek a napfény és a D-vitamin csontnövekedésben játszott szerepére, többek közt az angolkórnak nevezett csontnövekedési zavart és a lupust is helioterápiával, azaz fényterápiával kezdték gyógyítani.A 20. század első felétől pedig a napbarnította bőr nemcsak státusszimbólumnak, hanem egyenesen divatosnak számított, javrészt Coco Chanelnek köszönhetően (a divat nagyasszonya ugyanis egy dél-franciaországi nyaralás során alaposan lesült a napon, s örömmel fedezte fel, milyen jól is áll neki a barnaság), de a Josephine Bakert és az ő karamell árnyalaltú bőrét övező rajongás is hozzájárult a fehérítő szerek leáldoztához. 1927-ben már az első barnítókrém is megjelent a piacon, 1946-ban pedig a bikini is elnyerte mai formáját, ezzel aztán végképp megnyílt az út a napbarnított bőr kultusza felé, mely ma, a turbószoláriumok korában sem látszik hanyatlani…

A bejegyzésben szereplő festmények jegyzéke:

címlapon: John James Masquerier: Lány tükörrel

kollázs: Petrus Christus: Fiatal lány arcképe, Nicholas Hilliard: „Hermelines portré”, Thomas Gainsborough: Kék ruhás hölgy, Ary Scheffer: Katarzyna Potocka portréja

középkor: Rogier van der Weyden: Ismeretlen hölgy portréja

Erzsébet kori Anglia: Nicholas Hilliard: „Főnixes” portré

rokokó: Francois Boucher: Madame Pompadour portréja

viktoriánus kor: Franz Xaver Winterhalter: Württembergi Olga portréja

Fernand Khnopff: Emlékek