Művészet és Történelem - Renoir és Fragonard hintája
Legutóbbi művészettörténeti kalandozásunk során, egy pillanat erejéig útba ejtettük Jean-Honoré Fragonard A hinta című művét. Akkor a késő barokk és a klasszikus rokokó közti különbség érzékeltetéséhez használtam. De elnézve a képet eszembe jutott egy másik kedvenc festőmnek, Auguste Renoirnak ugyancsak A hinta címet viselő képe. Engedjétek meg nekem, hogy ez alaklommal e két festmény hasonlóságán elmélkedjem a magam amatőr és szubjektív módján, ami alapvetően nem egyszerű feladat, hisz a két művész jó évszázadnyi eltéréssel, egészen más stílusban és igencsak különböző körülmények között alkotott...
Hogy néhány szót ejtsünk a két művész és a két kép hasonlóságáról.... Fargonard korának ünnepelt festője volt, aki élethűen, mégis ízlésesen jelenítette meg az 1760-as és 1770-es évek frivolságát és szabadosságát. Művei középpontjában a szerelem, az udvarlás, az élet élvezte, a nemesség ünnepei, báljai, összejövetelei álltak... Ami a legutóbb bemutatott Watteau képektől megkülönbözteti, az a rokokó érett korszakára jellemző mesterkéltség. Még Watteau képein az alakok testtartása jobbára természetes, addig elég csak egy pillantást vetnünk a Fragonard féle Hinta bal alsó sarkában fekvő férfira... testhelyzete nem tűnik éppen kényelemesnek, ahogyan az a rózsabokor sem, amiben bujkál. (A kép állítólag egy bizonyos Saint-Julien báró megrendelésére készült, aki meg kívánta örökíteni magát és szeretőjét, amint az illető hölgyet a férje hintáztatja, míg ő maga egy bokorból leselkedik.) Nem véletlenül emlegetik Fragonard képét, mint az önfeledt, XV. Lajos korabeli francia udvar pillanatképét... Időkapszula ez, melyben koncentrálódik mindaz, ami a nemesség számára fontos volt, s amit irgalmatlanul törölt el később a forradalom: szépség, kellem, szórakozás, szex és szerelem... Mozgalmas, kompozíciója (szerelmi)háromszöget formáz, aminek csúcsát a hölgy alakja jelenti. A mozgalmasságot, a pillanat megfagyasztását a repülő cipő is fokozza.
Renoir Fragonard-ral közös vonása, hogy ő is az élet szép oldalát, korának önfeledt társadalmi eseményeit szerette volna megragadni, bár ez nála nem a korszellem hatása, sokkal inkább egyfajta ars poetica: azt vallotta, ugyan minek fessen csúnya dolgokat, a világon úgyis épp elég az ocsmányság. Az ő modelljei azonban nem a nemesség, hanem egy, a XIX. század második felében megjelenő társadalmi csoport tagjai; azok az átlagemberek, akik számára - hála a rögzített munkaidőnek, és a szabad hétvégéknek -, a kikapcsolódás, a szabadidő és a szórakozás elérhetővé vált. Renoir munkásságának e szakaszában ezeket a hétköznapi embereket festette meg parkokban, színházakban, összejöveteleken (ezen alkotásainak remek példája alsó két képe, az Evezősök reggelije és a Bál a Moulin de La Galette-ben).
S egy ilyen önfeledt pillanatban született A hinta című festménye is. A kép hangulata könnyed, talán egy párizsi parkban vagyunk egy vasárnap délutánon, szinte hallani a távolról odahallatszó gyermekzsivajt. A környezet éppúgy idilli, mint Fragonard képén, itt azonban a beállítás, s így az egész jelenet, természetes. Renoirnak ez a képe szerintem gyönyörű, különösen ahogy az arany, sárga és fehér pöttyök tökéletesen visszaadják a nyári nap, falevelek között átszűrődő fényének hatását (e hatás érzékeltetésének a művész egyébként is mestere)...
Ha a kompozícióról említést tettünk Fragonard esetében, tegyük meg itt is, hisz ez is egy éles különbség a két kép között: a nő ruhájának masni-díszei, a fa, a férfi alakja, mind-mind vertikális elrendezés felé tereli a képet. Színhasználatát tekintve sem lehetne a két festmény különbözőbb: Fragonard a rokokóra jellemző, elmosódó pasztellszínek skáláján mozog, míg Renoir képén a kék és a komplementer arany színei a legmeghatározóbbak. Kérdezhetnétek, akkor mégis mi a közös a két képben, már persze túl az életöröm, a szórakozás megjelenítésén?
Ez nyilván mindeniknek egyértelmű: a hinta. Ám a hinta, nem csak egy hinta, mint ahogyan a művészettörténetben oly sok tárgynak, úgy ennek is megvan a maga másodlagos jelentése. A hinta egyfelől, ide-oda libbenő, állhatatlan mozgása miatt a hűtlenség jelképe. Fragonard képén ezt a jelentést további részletek is erősítik, például a kis Ámor szobor, aki mutatóujját felelemelve utal a szerelmesesek titkos viszonyára, vagy a kutya - tradicionálisan a hűség jelképe- , aki hiába ugat, nem sikerül figyelmeztetnie a gyanútlan férjet.
Másrészt gyakori témája az udvarlásnak is, különösen a XVIII. században készült képeken, hisz a korszak maga volt a gáláns kalandok kora... S ugyan mi lehetne az évődés, az udvarlás finomabb formája, mint egy napos nyári délutánon felajánlani szívünk hölgyének, hogy lökjük/húzzuk a hintáját... Ezt a motívumot a kor számos festője felhasználta hasonló témájú képekhez (pl. lent Lancret, Fragonard és Goya)
És hadd tegyek itt egy szubjektív kitérőt: mint említettem, Renoir Hintája számomra csodaszép kép, de mindig is volt valami... ami zavarbajtett, vagy inkább nyugtalanított vele kapcsolatban. S ahogy Fragonard Hintáját elnéztem, egyszer csak rájöttem, hogy micsoda. És ez a nyugtalanító dolog az, ami egyben a kapcsolatot is jelenti a két kép között: a hinta udvarlással azonosított fogalma...
Sokan értekeztek már arról, milyen jelenetet kívánt megragadni Renoir a képén. Abban az elemzők általában egyetértenek, hogy az egyik férfi magyaráz, aki pedig a fa mögött áll, érdeklődve figyel. A nő arcán egyfajta zavar tükröződik... A kislány talán a hintára vár. Nos, nekem a masnis hölgy arckifejezése inkább egy olyan nő unalmát tükrözi, aki valami végtelenül elcsépelt és tolakodó udvarlást kénytelen végig hallgatni... Legalábbis én szinte hallom, ahogy felsóhajt: "Egek, mikor fejezi már be..." S ezután már a fa mögött álló fickó is olybá tűnik, mint aki éppen barátja esetlen próbálozásán hüledezik, valami olyasmit morogva magának, hogy: "Mikor talál ki végre valami jobb csajozós szöveget ez a szerencsétlen..." Míg a kislány érdeklődve figyeli a felnőttek magánéletének eme elcsípett jelenetét.
Tehát úgyis mondhatnám, hogy ami engem nyugtalanított Renoir festményén az az, hogy míg Fragonard képének hősnőjét egy frivol, ám örömteli, boldog pillanat fagyasztotta meg, addig Renoir képe az idegesítő "nyomulás" időkapszulája lett: ez a kék masnis hölgy, egy fájdalmasan kényelmetlen pillanatban ragadt, ahol egy unalmas tökfilkó esetlen udvarlását kénytelen hallgatni az idők végezetéig.... Szegény.
(Történelemkedvelők figyelmébe: A Borostyánszemű című történelmi regényem, mely a XIV. Lajos korabeli francia udvar intrikái közé kalauzolja az olvasót a Geopen Kiadó gondozásában jelent meg. Részlet a könyvből itt olvasható. Megvásárláshoz, kattints ide.)
