A legyező
Több, mint kiegészítő
A „Beszédes legyezők” című bejegyzésben ígértet tettem, hogy a legyezőről mint kiegészítőről is ejtünk néhány szót. Hát, íme! Látni fogjuk, hogy ez a hasznos kis eszköz, nemcsak arra szolgált, hogy enyhítse a hölgyek szenvedéseit a rekkenő hőségben: a titkos üzenetváltáson kívül használták reklám célokra, unaloműzésre is, sőt olyakor a politika szolgálatába is állították. Illetve egy-egy míves darabnak a látványa önmagában is szemet gyönyörködtető. Tehát gyönyörködésre fel.:)
Nem meglepő módon, a legyezőnek is messzire nyúlik vissza a története. Az ókori rómaiak ún. pemetet használtak, ami nyélre erősített hosszú szőrszálakból állt, s azt a célt szolgálta, amire a legyező elnevezése utal: legyeket kergettek vele. Pálmalevélből ugyancsak készítettek legyezőket. A középkori legyező használatról keveset tudunk, az újkorban I. Erzsébet angol királynőről, tudjuk, hogy rajongott a kiegészítőért, állítólag több tucatnyit birtokolt belőlük. Ezek azonban főleg tollból készült, merev legyezők voltak, mint amilyen a portré-részleten is látható.
A számunkra ismerősebb, hajtogatott vagy lapolt legyező őshazája Japán. Ők a XII. végén kezdték bambuszpálcákra feszített papír legyezőiket Kínába importálni, s onnan eljutottak Európába is, ahol a XVII. században kezdtek népszerűvé válni. Gyártásukban Franciaország járt élen, ahonnan az 1600-as évek végén kivándorolt hugenotta legyező készítők magukkal vitték tudományukat Angliába, ahol ugyancsak felvirágzott a legyező ipar, noha a francia földön készült darabok még sokáig népszerű csempészárúnak számítottak. Ezeknek az összecsukható legyezőknek több fajtája is létezett. A klasszikus lapolt legyező keskeny küllők közé feszített papírból vagy selyemből készült. A „keréklegyező” a "lapolt" legyezőnek volt egy 360 fokban kinyitható változata. A „brisé” esetében az elefántcsontból, teknőspáncélból vagy szaruból készült küllők vastagabbak voltak és összefűzve kavartak kellemes fuvallatot.
A XVIII. századra a legyezőt már nem csak parktikum okán birtokoltak a hölgyek. Komoly divatcikké fejlődött, mely kiteljesítette az öltözéket, ugyankkor státuszszimbólumnak is számított; az ebből a korszakból fennmaradt darabok között valóságos műalkotásokat is találunk, melyeket tulajdonosai jobbára üvegbúra alatt tartottak. Pályafutásuk csúcsán a legyezőkhöz a legdrágább alapanyagolat használták fel. Nyelük illetve küllőik készülhettek arany, ezüst, teknőcpáncél, gyöngyház vagy elefántcsont felhasználásával, s kitárva gyakran rajzoltak ki valamilyen alakzatot vagy képet. Lapja jobbára papírból vagy selyemből készült, amit díszíthettek csendéletek, történelmi, mitológiai és pásztorjelenetek. Ezek a képek gyakran nagy nevű festők keze munkáit dicsérték.
A kor hölgyei pedig további kiaknázatlan lehetőségre bukkantak a legyezőkben. Példának okáért hosszúra nyúló misék vagy unalmas színielőadások alkalmával unaloműzőként is funkcionált: voltak legyezők, melyekre rejtvényeket, feladványokat festettek, s voltak olyanok is, amelyekkel jövendőt is lehetett mondani. A képen látható példány hasonlóan működött, mint azok a „jósolós” játékok, amiket még az iskolában kislányként játszottunk: a szerencsekörben felsorolt számokkal és a hozzájuk tartozó istenségek segítségével különböző kérdésekre lehetetett válaszokat kisorsolni, például, hogy fog-e a kérdező örökölni, vagy romantikusabb hajlamúak jövendőbelijük nevének kezdőbetűjét vagy jellemző jótulajdonságait tudakolhatták meg, és így tovább.
De szolgálhatott a legyező térképként, sőt akár propaganda célokat is, mint ami XV. Lajos és Marie Leszczynska menyegzőjéről ad hírt. Az én kedvencem az a darab, ami akár farsangi maszként is szolgálhatott, a szemnek és szájnak kivágott résekkel. A XIX. századtól igen népszerűek lettek a hatalmas tollakból álló legyezők, illetve ekkora a parfümipar is felfedezte magának a kiegészítőt: sok cég illatosított legyezőkkel népszerűsítette termékeit.
Véleményem szerint, amilyen örvendetes, hogy a fűző a XX. századdal eltűnt a női divatból, éppolyan sajnálatos, hogy a legyező is osztozott sorsában. Én legalábbis nem bánnám, ha mindig lapulna a táskám aljában egy ilyen hasznos kis eszköz, hogy az utolsó pillanatban megmenthessem vele a nyári hőségben olvadozó sminkemet. Azért szerencsére eme kiegészítő csak elkezdett visszaszivárogni a hétköznapjainkba: hőgutával fenyegető esküvőkön, illetve nyaraláskor piacokon legalábbis mind gyakrabban találkozom vele. Ki tudja, talán egyszer újra olyan hétköznapi használati tárgy lesz, mint egykoron volt.
(Történelemkedvelők figyelmébe: A Borostyánszemű című történelmi regényem, mely a XIV. Lajos korabeli francia udvar intrikái közé kalauzolja az olvasót, november elején jelenik meg a Geopen kiadó gondozásában: Részlet a könyvből itt olvasható.)
