Rizsporos Szívtiprók II.
Monmouth, a sármos trónkövetelő
A sorozat első részében az örök intrikus Sunderland earl-jével foglalkoztunk, most pedig a Stuart restauráció egy másik bajkeverőjét mutatjuk be: ő volt James Scott, Monmouth hercege, II. Károly angol király és egy Lucy Walter nevű, fiatalon elhunyt nemes hölgy gyermeke. Monmouth herceg kezdettől apja udvarában nevelkedett, s bár Károly rajongva szerette legidősebb fiát, sosem törvényesítette őt, így az nem pályázhatott az angol trónra. Még úgy sem, hogy a királynak nem voltak törvényes gyermekei: az anglikán vallású Károly után annak öccse, a katolikus Jakab következett az öröklési sorban, akit fivére nem akart megfosztani a koronától. Pedig Jakab nyílt katolizálása nem nyerte meg a nép tetszését sem, aki Véres Mária uralkodása óta rossz emlékeket őrzött a katolikus uralkodókról. 
A protestáns Monmouth-t viszont a nép bálványozta. Ráadásul a fattyú herceg a beszámolók szerint korának egyik legszebb férfija volt: sötét, szexi és romlott; szeretett mulatni, verekedni és botrányokat okozni, ugyanakkor remekül értett a nép nyelvén. Idővel szép vagyonra is szert tett: tizenhárom évesen feleségül kapott egy mindössze tizenkét éves, dúsgazdag örökösnőt (ekkoriban a szinte gyermekkorú felek közötti házasságkötések egyáltalán nem mentek ritkaság számba, legfeljebb azok fizikai beteljesülését halasztották el néhány évvel). A hűség azonban nem volt Monmouth erős oldala; akárcsak Stuart felmenői szerelmi étvágya, úgy az övé is kielégíthetetlen volt. Számos szeretője akadt, de a kalandoknak egyszeriben vége szakadt, mikor megismerte Lady Henrietta Wentworth-öt.
Lady Henrietta megismerkedésük után felbontotta eljegyzését korábbi vőlegényével, összeköltözött a herceggel, s házát mint felesége vezette, nem kis közfelháborodást okozva viselkedésével. 1683-ban Monmouth herceg aztán belekeveredett egy merényletkísérletbe, melynek során apját és nagybátyját tették volna el láb alól, s II. Károly mérgében száműzte törvénytelen fiát az országból. Monmouth-t szeretője, Lady Wentworth, is követte Hollandiába, ahol Orániai Vilmos nyújtott nekik menedéket. Mikor pedig II. Károly néhány évvel később jobblétre szenderült, Monmouth – Lady Herietta vagyonát felhasználva – hadsereget toborzott, s átkelt a csatornán, hogy letaszítsa nagybátyját a trónról. Sajnos a jóképű herceg rosszul mérte föl az erőviszonyokat: a népnek, bár kedvelte a fattyú herceget, esze ágában sem volt polgárháborúba sodródni a kedvéért, különösen, hogy a katolikus Jakabnak mindössze két lánygyermeke volt, akik protestáns hitben nevelkedtek… A jó angolok tehát úgy döntöttek, inkább elviselik a pápista királyt trónjukon néhány évig, hogysem vérbe fojtsák az országot egy bonvivant kedvéért. A herceg seregét csúnyán elverték Sedgemoornál (a történészek többségi véleménye szerint ez az 1685-ös ütközet volt az utolsó csata, amit angol földön vívtak), őt magát pedig halálra ítélték.
Kivégzése előtt Monmouth nem kapta meg a feloldozást bűnei alól, mivel nem volt hajlandó „bűnként” aposztrofálni Lady Wentworth-el való együttélését. A hűtlen természetű herceg tehát meglepő hűségről tett tanúbizonyságot legnagyobb szerelme iránt, mielőtt fejét a tőkére hajtotta volna… A sors tragédiája, hogy ez a gyönyörű férfi rettentessen csúnya véget ért, állítólag az ügyetlen bakónak hétszer kellett lesújtania, mire elválasztotta Monmouth fejét a testétől. Lady Henrietta szerelme halála után Franciaországba menekült, majd alig egy évvel a tragikus eseményeket követően, ő is elhagyta a földi világot. Ismerősei szerint a herceg halála miatt érzett fájdalomba halt bele. Egyes források szerint Lady Wentworthnek és Monmouth hercegének egy közös fia is született, akit anyja halála után egy bizonyos Smyth ezredes nevelt fel Franciaországban a Smyth-Stuart név alatt.
(A herceg egyébként később az én Borostyánszeműm életében is komoly bonyodalmakat fog okozni;))
