Eszement eszmények
Összenőtt szemöldök, fekete fog, apró lábak - bizarr szépségideálok a történelemből
Rubensi idomok és darázsderék, nap barnította bőr és hófehér orcák: a női szépségideál a történelem folyamán mindig változott. A törekvés viszont, hogy megfeleljünk-e szépségkövetelményeknek, lássuk be, örök: többé vagy kevésbé, de valahol szinte mindannyiunkban él a vágy, hogy megfeleljünk a társadalom által „szépnek” titulált eszményképnek. Ráadásul, az idők során Éva lányai olyakor a legmeghökkentőbb tettekre is képesek voltak, hogy megfeleljenek a mai szemmel bizarrnak, visszataszítónak tetsző vagy éppen életveszélyes szépségtrendeknek, melyekből most a hat legkülönösebb kerül bemutatásra.
1) Az ókor összenőtt szemöldökei
Cara Delevingne vagy Frida Khalo estében a természetesen zabolátlan vagy éppen egymáshoz közelítő szemöldök egyfajta védjegy, de ha nem vagyunk világhírű modellek vagy elismert festőnők, akkor manapság inkább igyekszünk disztingvált keretek közé szorítani szemöldökeinket. De nem volt ez mindig így! Az Ókori Görögországban és Rómában, az összenőtt szemöldököt - vagy angolosan „unibrowt”- a kivételes intelligencia és műveltség jelének tartották hölgyek esetében. Ezért a kor asszonyai, nemhogy nem szedték, hanem gyakran kiegészítették a szemöldöküket: szénnel, festékkel rajzoltak szőrszálakat orrnyergük fölé vagy – azok, akik nem sajnálták az időt és a vesződséget - kecskeszőrt ragasztottak ugyanoda. Ovidius egyik művében például „dobozban tartott, felragasztható szemöldökökről” is beszél.
2) Apró lábak Kínában
A kínai lábelkötés szokása a 10. század körül jelent meg és még a 20. század derekán is fellelhető volt Kína egyes tájain. Az ideálisnak tartott, kb. 7.5-8 cm hosszú lábfej, az ún. aranylótusz elérése érdekében a kislányok lábát négy és kilenc éves koruk között kötözték el: a négy kisebb lábujjat behajlítva szorosan a talphoz préselték – gyakran el is törték -, és egy tíz méter hosszú szövetcsíkkal, nyolcas alakot leírva, saroktól a lábujjakig áttekercselték a lábfejet. A lábakat naponta, kétnaponta szorosabbra kötötték és két hetente negyed-fél centivel kisebb cipőt húztak rá. Így kb. két év alatt érték el a kívánt 7-8 centis lábhosszt. Ezután a nők életük végéig naponta, kétnaponta kibontották, leápolták és visszakötötték a lábukat.
A szokás eredetéről több legenda is szól. Egy nézet szerint, a Shang-Dinasztia egyik császárának kedvenc ágyasa élt deformált lábakkal, és az udvar minden hölgyének el kellett kötnie a lábát, hogy az övé legyen a szépségideál. Egy további történet pedig arról számol be, hogy egy másik császár ágyasa a mai balerinákhoz hasonlóan szövetcsíkokkal kötözte el a lábát, és az uralkodónak megtetszett, ahogyan annak formája tánc közben a lótusz szirmot idézi. Bárhogyis, az elkötözött láb az idők folyamán státusszimbólum lett Kínában: apró lábakkal egy nő nem tudott dolgozni, ezt csak gazdag férj/apa engedhette meg magának. Emellett az elkötött láb erotikusnak, érzékinek is számított. Talán a tipegő járást vagy a lábak köré vont misztikumot, a férfiak által soha nem látott “szertartást” (aminek keretében az asszonyok elkötözött lábaikat ápolták) találták vonzónak. E bizarr szokás 1000 év alatt kb. 3 milliárd nőt nyomorított meg életre szólóan.
3) Japán, ahol a fekete fog szexi
A fogak feketére festése, azaz az ohaguro népszerű szokásának számított Kína egyes részein, illetve Délkelet Ázsia bizonyos országaiban is, mégis elsősorban Japánnal azonosítjuk eme különös szépészeti eljárást. A fogak elfeketítésének szokása bizonytalan eredetű, de már i.sz 250 körüli sírokból is származnak leletek, amelyek a módszer alkalmazására utalnak. Esztétikai célja valószínűleg a Heian-korszakban terjedni kezdő, vastagon fehérre púderezett arc hangsúlyozása volt. Arról nem is beszélve, hogy a vakítóan fehér bőr mellett, a legápoltabb fog is sárgának hathatott, így célszerűbb lehetett egészen eltüntetni őket. A fogfeketítés elsősorban a férjezett, arisztokrata hölgyek körében dívott, de egyes magasrangú hivatalnokok és szamurájok is festették feketére fogaikat. Ehhez pedig egy kanemizu nevezetű anyagot használtak: vasreszeléket ecetben oldottak fel, s az így létrejövő sötétbarna vas-acetáthoz magas tannin-tartalmú növényeket pl. tealeveleket kevertek. A folyadékkal öblögetve feketére színeződtek a fogak, aminek fenntartásához elegendő volt naponta egyszer megismételni a műveletet. A fogon képződő bevonat egyébként érdekes módon nemhogy roncsolta volna a fogakat, éppen ellenkezőleg: az ohaguro védte a fogzománcot és megelőzte a fogszuvasodást!
4) Középkori Európa: kitépett fürtök
A középkorban, különösen a 12. századtól a női haj látványa, erkölcstelennek bűnösnek számított, így előkelő hölgyek fürtjeiket fonatokba rendezték, vagy a kor divatja szerint való főkötő alá rejtették. (A hosszan leomló, természetes haj az örömlányok és színésznők ismertetőjele volt.) A magas, nemes homlok pedig kifejezetten gyönyörűnek számított, ezért a hölgyek nem voltak restek hajuk tövét epilálni, borotválni vagy éppen maró hatásó anyagokkal magasabbra tornászni annak vonalát. A hajkitépés trendje mögött persze más ok is húzódhatott. I. Erzsébet angol királynő, például idősebb korára súlyos ólommérgezéstől szenvedett, arcfehérítő szerei ugyanis magas ólomtartalommal bírtak. A mérgezéstől haja hullani kezdett, így az angol reneszánsz udvarban hamar a kopasz, magas homlokvonal vált az etalonná.
5) Halálos fehérség
Ha már az arcfehérítő szereknél járunk: közismert tény, hogy a középkori Európában a fehér bőr az előkelőség szimbólumává lett, hisz a barnaság a dolgozó, napon lesült közemberek, földművesek „bélyegének” számított. S a kor embere – elsősorban hölgye – az arcbőr fehérséget különféle szerekkel igyekezett elérni vagy fokozni. Csakhogy ezek jobbára veszélyes összetevőket tartalmaztak: higanyt, foszfort, és elsősorban ólmot, aminek használata gyakran vezetett – mint azt Erzsébet királynő esetében is jeleztük - ólommérgezéshez. A fehér bőr eme kultusza egyébként egészen a 19. század végéig fennmaradt. Ekkor jelenek meg ugyanis az üzemekben, gyárakban dolgozó városi munkások tömegei, akik egész nap naptól elzárt helyen dolgoztak, s ezzel a szabadban töltött idő, s a vele járó barnaság lett státusszimbólummá. (E kérdéskörről egy korábbi bejegyzésemben már írtam, ez ide kattintva olvasható.)
6) Fűzőtől nyomorgatva
A női fűzőviselés izgalmas és hosszú történetének külön bejegyzést lehetne szentelni, így itt annak csak legextrémebb változatára, a 20. század elején megjelenő, Edward-kori fűzőre térnék ki. Az 1900-as évek elején az úgynevezett „S vonalba” kényszerített hölgyek jelentették a szépségideált, ami azt jelentette, hogy a hihetetlenül vékony derekat dús kebel és hangsúlyos hátsó fogta közre. Ezen alakot egy speciális merevítésű fűzőnek köszönhetően lehetett elérni: a fűző első részébe egy merev fém- vagy halcsontbetét került, és ez kényszerítette viselőit „S” betűt vagy inkább hattyúnyakat formázó testtartásra. A szorosra fűzés rekordere, egy Polaire névre hallgató francia modell és sanzonénekesnő, aki állítólag harminchárom centisre tudta összefűzni a derekát. Ez persze extrémitásnak nevezhető, de a kor átlagos hölgyei is sokat szenvedtek a darázsderékért: a fűzőviselés folyamatos gyomorpanaszokat, emésztési nehézségeket és szédülést okozott, ami gyakran vezetett ájuláshoz.