Kilátások I.

Születés és csecsemőkor

Az „Kilátások” címen futó posztokban a XVII-XVIII. századi lét örömeit, bánatait, izgalmait és megpróbáltatásait fogom bemutatni a bölcsőtől a sírig. Az első bejegyzésben a születéssel és a csecsemőkorral foglalkozom és hát, mint mondjak… A születés már önmagában nem volt épp tréfadolog.

   „…aki még nem érintette lábacskájával a földet, az még nem élt, az még az égben volt…”

Noha az idézet Mikszáth Kálmán tollából származik, aki a XX. század elején vetette azt papírra a Fekete Városban, jól aposztrofálja az újszülöttekhez való hozzáállást a XVII-XVIII. század fordulóján, mely időszakban a regény is játszódik. Ekkoriban az újszülöttek halálozási rátája igen elkeserítő volt: a korai XVII. század Angliájában például százból három gyermek már a születése napján elhalálozott, kilencet egy hónapos korára ért utol a vég, tizenkettő nem élte meg az első születésnapját, negyven pedig a tizenötödiket… Ez azt jelenti tehát, hogy százból mindössze hatvan(!) gyermek élte meg a felnőtt kort. 

Éppen ezért, a későbbi századok során született tanulmányok és kutatások gyakorta hangoztatják, hogy a csecsemőkorukban eltávozott gyermekeket nem gyászolták meg olyan átéléssel, mint manapság. Ugyanakkor számos korabeli naplóbejegyzésből derül ki ennek ellenkezője: a szülői ház éppúgy mély gyászba borulhatott egy újszülött, mint egy idősebb családtag miatt. Az viszont bizonyos, hogy ezen szomorú halálozási arány miatt is volt oly magas a születések, pontosabban a terhességek száma: egy angol asszony ezekben az években hat-hét alkalommal adott életet gyermeknek, ami viszont az ő életkilátásait rontotta: a női átlagéletkor negyven év körül mozgott, függetlenül attól, hogy egy asszony milyen életkörülmények közé született… (azt, hogy a gyermekvárás és a szülés hogyan zajlott az édesanya szemszögéből, egy másik posztban fogom részletezni).

Ha egy kisbaba szerencsésen világra jött, akkor nyolc napon belül meg is keresztelték, jobbára a vasárnapi istentisztelet során. „Házhoz” csak a főnemesek esetében ment a pap keresztelni. A keresztség felvétele nem csak azért volt sürgős, hogy ha bármi történne a gyermekkel, akkor mennybejutása biztosított legyen, hanem a keresztségnek egyfajta védelmező, gyógyító erőt is tulajdonítottak. Éppen ezért a bábákat is felhatalmazták, hogy szükség esetén megkereszteljék az újszülöttet. Szükségkeresztelésben nem csak azok a csecsemők részesülhettek, akiknek élete születésük után került veszélybe, hanem még a méhben rekedt, de a méhszájban elérhető magzat is megkeresztelhető volt, ehhez egy speciális fecskendőt is kifejlesztettek…

A kis jövevény jó egészségét és boldog életét más babonaságokkal is igyekezetek biztosítani: egyes vidékeken a köldökzsinórt rózsabokor alá ültették, hogy a gyermek szép felnőtté serdüljön, máshol megszárították és csomóra kötötték, hogy a gyermek hét éves korában maga bogozza ki. Ha sikerült neki, ügyes mesterember vált belőle. A kisbabákat a XVII. században még éjjel nappal szoros pólyában tartották, ez általános szokás volt mind a magasabb, mind az alacsonyabb társadalmi rétegek gyermekeinél. A teljesen mozgásképtelenné tett csecsemőt aztán bölcsőbe fektették, ahol főúri családoknál külön „ringatóasszony” gondoskodott a kicsi nyugalmáról. Nem volt ilyen szerencséje a dolgozó asszonyok ivadékainak, akiknek a pólyáját egyszerűen egy gerendába vert szögre akasztották, hogy biztonságban legyenek a háziállatoktól, no meg hogy az anya is tehesse a dolgát. Viszont születhetett egy gyermek nemes vagy közrendű családba, tisztába jó esteben ha nap végén tették… A XVIII. századra a gyermekek ilyen szoros bugyolálása meghaladottá vált, az 1700-as évek végére ugyanis mind több orvos kezdte hirdetni a szabad mozgás fontosságát az egészen kisgyermekek fejlődésében. Pólya helyett egy bugyogó féleséget kezdtek használni, mely már egészen hasonlított egy mai pelenkához.

Aki csak tehette anyatejjel táplálta gyermekét, főleg szegényebb házaknál. Ha az nem volt elegendő, kecsketejjel vagy ún. „felestejjel”, azaz tej és víz keverékével pótolták. A maihoz hasonló üvegből vagy fémből készült cumisüvegek már akkor is léteztek. Az elválasztás akár egészen két éves korig elhúzódhatott, ám ennek egészen prózai oka volt: a hosszan tartó szoptatást, mint fogamzásgátló módszert is alkalmazták. A polgár és nemesasszonyok azonban szoptatós dajkát fogadtak, módosabbaknál a dajka házhoz szegődött, kevesébe tehetős nemesi vagy polgári családok általában egy vidéki gazdasszonynál hagyták a gyermeket az elválasztásig. A XVIII. század végére szokássá vált a bérdajkaság, mikor is megesett vagy szegénységben tengődő parasztasszonyok a városba mentek, mások gyermekét táplálni… az otthon hagyott gyermekeiket ilyenkor más asszonyok gondjaira bízták, s ily módon egész kis „óvodák” alakultak ki vidéken. Elválasztás után előre megrágott gabonaféléket, később kását, levest és pépeket kaptak a kicsik, akik ekkortól számítottak gyermekkorúnak.

Forrás:

Linda A. Pollock: Forgotten Children: Parent-Child Relations from 1500 to 1900

http://www.plimoth.org/sites/default/files/media/pdf/edmaterials_demographics.pdf

http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2625386/pdf/577.pdf

Francois Trassard, Dimitri Casali, Antoine Auger: Hétköznapi élet a Napkirály korában

Balázs Éva (szerk.), Krász Lilla (szerk.), Kurucz György (szerk.) :Hétköznapi élet a Habsburgok korában