Beszédes legyezők
Avagy egy női kiegészítő a szerelem szolgálatában
Ma, a Facebook, Snapchat és egyéb kommunikációs felületek világában, nem bonyolult dolog diszkréten kapcsolatba lépni kiszemeltünkkel. Ám a régmúlt időkben, mikor az udvarlás szigorú szabályok szerint zajlott, s mikor sasszemű gardedámok lesték az illetlen pillantásokat váltó fiatalokat, jó szolgálatot tehetett a századokon keresztül használt női fegyver: a legyező.
A XVII-XVIII. századokban, legalábbis elméletben, csak a jegyesek számára volt engedélyezett a levelezés, míg az ilyen kapcsolatban nem álló fiatalok, legfeljebb titkos üzenteket tudtak váltani egymással. Erre azonban igen változatos módszereket fejlesztettek ki: a hagyományos levelezésen kívül a hölgyek például legyezőikkel is üzenhettek szívük választottjának.
Kérdés ugyebár, miféle mondanivalót lehetett kifejezni egy legyező segítségével? Néhány példa a számtalan titkosított üzenetből:
Ujjheggyel érinteni az összecsukott legyezőt: „Beszélnünk kell.”
Jobb kézzel az arc előtt tartani a kinyitott legyezőt: „Kövess!”
Jobb kézzel elhúzni arcunk előtt a nyitott legyezőt: „Szeretlek!”
Végig húzni kezünk a csukott legyezőn: „Gyűlöllek”!
Jobb kézzel a jobb archoz érinteni a csukott legyezőt: „Igen.”
Jobb kézzel a bal archoz érinteni a csukott legyezőt: „Nem.”
És a személyes kedvencem:
Leejteni a legyezőt: „Legyünk inkább csak barátok.”
Ezt az előbbi kis „szótárt” már a XIX. században állította össze Pierre Duvelleroy, párizsi legyezőkészítő, ugyanakkor bizonyos források utalnak arra, hogy már a korábbi századokban is használták a legyezőt kommunikációs eszközként. Például A Gentlman’s Magazine egy 1740-es számából, értesülhetünk a társasági körökben divatos ”beszélő legyezőről”, melynek segítségével a teljes ABC-t le lehetett morzézni öt különböző mozdulat segítségével. Ezek a mozdulatok az alábbiak voltak:
- Bal kézzel mozgatni a legyezőt
- Jobb kézzel mozgatni a legyezőt
- Dekoltázshoz emelni a legyezőt
- Ajkakhoz érinteni a legyezőt
- Homlokhoz érinteni a legyezőt
Az ABC betűit öt csoportra bontották, s egy betűt két mozdulattal kellett kódolni: az első mozdulat a betűcsoportot, a második mozdulat a betű csoportban elfoglalt helyét jelölte. Például a „D” betűhöz a bal kézzel meglegyeztük magunkat (első csoport), majd megérintettük a legyezővel az ajkunkat (jelezve hogy az első csoport negyedik betűjéről van szó).
Történészek ma már megkérdőjelezik a legyezőnyelv létezését, mondván, hogy az csupán a rokokó korszak utólagos romatizálásából ered. Emellett logikusan merül fel a kérdés: hogy lehetett a legyezőnyelv titkos, ha a mozdulatok jelentését mindenki ismerte? Ugyanakkor a Gentelman’s Magaznie-on kívül más források is utalnak arra, hogy igenis használták a legyezőt kommunikációs eszközként. Például a The Spectator 1711-es számában közölt egy szatirikus írást, melyben egy akadémiát javasol felállítani a legyezőjükkel üzengetni kívánó hölgyeknek, ahol ezt a speciális nyelvet el lehet sajátítani. Illetve Madame Stael, a forradalom és Napóleon korának lelkes levél és memoárírója is említést tesz a különböző legyezőmozdulatok mögöttes jelentéseiről, bár ő inkább csak mint pillanatnyi érzelmek és kedélyállapotok kifejezőjeként emlegeti őket.
Szerintem viszont érdemes hinnünk a legyezőnyelv egykori létezésében, legalább azért, mert mókás elképzelni, amint egy hölgy, aki csak egy szemtelen legyet akart legyezőjével elhessegetni a színházi nézőtéren, véletlenségből egyszerre hat embernek vallott szerelmet, éppúgy kínos helyzetbe hozva magát, mint amikor mi küldjük el véletlenségből rajongásunk tárgyának azt az üzentet, melyben a barátnőnknek éppen róla áradozunk…
(Egyébként a bejegyzés írása során a legyezőről, mint tárgyról is annyi érdekességet tudtam meg, hogy a későbbiekben egy külön posztot szentelek ennek a kiegészítőnek.)
