Melltartótörténelem
A bőrszalagtól Gaultier-ig
Mese a melltartóról: hol volt, hol nem volt, aztán megint lett. Tartott, hangsúlyozott, eltakart, majd újra kiemelt… Egyesek a nők felszabadításának eszközét látták benne, mások éppen hogy az elnyomásukét. El is égették és nem is. Ha van ruhadarab, mely szorosan egybeforr a nők történelmi szerepének változásával és szociális helyzetük alakulásával, akkor az a melltartó, melynek formája, alakja, kiképzése döbbenetes mennyiségű formát öltött az évszázadok, pontosabban évezredek során, mely a leleményes újítástól egészen a hátborzongató kínzóeszközig tartó skálán mozgott.
Kezdjük talán ezt a mesét is az ókorban. A legkorábbi mellet megtámogató, kihangsúlyozó eszközt háromezer évvel ezelőtt a mínoszi civilizáció hölgyei viselhették, aminek érdekessége, hogy a segítségével megtámogatott kebel teljesen látható volt. A fűzőszerű melltartónak egyik leghíresebb szemléltető példája a Kréta szigetén felelt kígyós istennő szobra, mely remek állapotban fennmaradt, így könnyen megfigyelhető rajta e fehérnemű. 
A klasszikus korszakban élt görögöknél, kizárólag a felsőbb körök asszonyai viseltek egyfajta melltartószerűséget, az apodesmost: ez vászonból vagy bőrből készült pántokat jelentett, melyet keresztben átvetve, a ruha felett hordtak, hangsúlyosabbá téve a kebleket. A mitológiában Aphrodité, a szerelmeistennő is rendelkezett egy hasonló fehérneművel, amit, ha halandó asszony vett fel, ellenállhatatlanná vált a férfiak számára, így feltehetőleg a görög férfiakra az apodesmos viselete igen csábítóan hatott.
A római korban alapvetően a kicsi, arányos, fiatalos kebleket tartották vonzónak, így a korszak legmeghatározóbb melltartóra hasonlító alkalmatosságának a strophium számított, ami a felső testen körbetekert és megcsomózott vászon vagy bőr szalag volt. Ez egyszerre hangsúlyozta és óvta a megereszkedéstől a kebleket, s praktikus viselet lehetett, mivel a szicíliai Villa Casaléban feltárt, „bikinis lányok” néven elhíresült mozaik, tornán résztvevő hölgy szereplői is ezt viselik. 
A ruhadarab emellett igen erős szexuális töltettel is bírhatott. A bordélyházak falán feltárt freskókon látható prostituáltak gyakran nem is viselnek egyebet, mint a strophiumot. (Lent egy Pompejben feltárt freskó, illetve a Villa Casale egyik mozaikjának jelenete látható.)
A római világ bukásával a szexualitásról alkotott kép értelemszerűen megváltozott, a keresztény, középkori Európában az öltözködéssel a keblek elrejtését, semmint a hangsúlyozását kívánták elérni. A dekoltázs nélküli, zárt ruhák ellaposították a nőket, sőt egy strasbourgi, 1370-ből származó ediktum kifejezetten megtiltotta az olyan ruhadarabok viseletét, mely közszemlére tette vagy épp megmutatta a mellek formáját. A reneszánsszal e nézet megváltozott: minthogy az arisztokrácia tagjai méltóságon alulinak tekintették a szoptatást, a szép, formás kebel az előkelőség szimbólumává vált, mely szimbólumot mélyen dekoltált ruházat segítségével tárták a világ elé. Sőt, ebből a korszakból maradtak fent ábrázolások, például a Simonetta Vespucci portréja, melyek arra engednek következtetni, hogy a hölgyek akár fedetlen keblekkel is jártak-keltek a hétköznapok során. (Bár e kérdéskör körül járása akár egy önálló bejegyzést megérne.)
Ettől kezdve évszázadokon keresztül a fűző felelt a mellek megemeléséért, leszámítva a napóleoni idők empire -szabású ruháit, melyek nem igényelték a derék elszorítását. A megemelt derekú ruhák alatt egyfajta rövidített fűzők bújtak meg, melyek kifejezetten hasonlítanak a mai bandeau melltartókra, de egy igen dekoratív és különleges, szinte push-up jellegű darabot is felfedeztek a londoni Tudományos Múzeum egyik raktárában, mely minden bizonnyal az 1800-as évek legelejéről származik.
Az 1830-as évere a fűző visszakerült a hölgyek derekára, s egyeduralmán csak a viktoriánus korban keletkeztek repedések, mikor a női egyenjogúsági mozgalmak tagjai és egészségügyi szakemberek egyszere kezdték kárhoztatni a kényelmetlen ruhadarabot. A 19. század második fele, akár a melltartó-szabadalmak koraként is felkerülhetne a divattörténelem lapjaira. Hogy ki volt az, aki feltalálta az első, valóban melltartónak tekinthető ruhadarabot vita tárgya, de az biztos, hogy a korai próbálkozások között, akadnak hajmeresztő darabok is. A legelső melltartóra a szabadalmat a brooklyni Henry S. Lesher adta be, aki a melltartóról alkotott elképzelését bizonyosan nem osztotta meg feleségével, de elképzelhető, hogy női mellett se nagyon látott életében. A fából és drótokból készült „fehérnemű” leginkább egy vértezetre hasonlít, nem is csoda, hogy nem robbant be a piacra. Ugyancsak nem terjedt el Luman L. Chapman 1863-ban megalkotott melltartója sem, mely teniszlabdákat csinált a női mellekből.
1869-ben végre egy nő, Hermine Cadolle vette kezébe a dolgokat, aki a fűzőt két részre osztotta, s az ő szabadalmi kérelmében egy melltartóra valóban emlékeztető megoldással találkozhatunk. Mademoiselle Cadolle sikeres fehérnemű üzletet is nyitott, ahol főrangú hölgyektől kezdve Mata Hariig sok híresség is megfordult, de a melltartó feltalálójának mégsem őt tekintjük, hanem…
… Caresse Crosbyt-t, eredetei nevén, Mary Phelps Jacobot. A nem mindennapi életúttal rendelkező nagyvilági dáma, amellett, hogy a művészetek lelkes pártolója volt, leleményes üzletasszonynak is bizonyult. Caresse egy nap, mikor az általa rendezett bálra készülődött, sehogy sem tudott megbékülni a fűzőjével, mely tönkretette ruhája esését. Elszalasztotta hát komornáját két keszkenőért és néhány szalagért, a kendőket háromszögletűre hajtogatta, majd tűt és cérnát ragadott és hopp! Meg is született az első igazi melltartó! Találmányát Caresse is szabadalmaztatta, s vállalkozásba is kezdett a segítségével… amit férje nem nézett jó szemmel. Rávette feleségét, hogy adja el a szabadalom használati jogát egy fűzőgyártó cégnek, potom ezerötszáz dollárért, mely vállalat a következő harminc évben tizenöt millió dollárt keresett a hölgy találmányával.
A különféle melltartók a 20. század elején egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, hisz az első világháborút megelőző évek lazább esésű ruhái már nem tették szükségessé a fűző viseletét, sőt, amikor Amerika belépett a háborúba, a hadügyminisztérium kifejezetten megkérte a hazafias érzelmű honleányokat, hogy ne vásároljanak többé fűzőt, mondván ezzel huszonnyolcezer tonna fém spórólható meg a hadsereg számára, mely akár két hadihajót is kitesz… A ’20-as évekre a fűző tehát eltűnt, de vele együtt a mellek is… A korszak „flapper” avagy „garcon” stílusa a fiús, androgün testalkatot preferálta, s a korszak melltartói inkább laposították, semmint domborították a kebleket. A nőies vonalak a harmincas évekre tértek vissza a divatba, a s velük a melltartók is visszakapták eredeti feladatukat: a keblek támogatását illetve hangsúlyozását. Ehhez az elasztikus anyagok, pántok kifejlesztése nagy segítséget nyújtott.
A negyvenes évek végén aztán feltűnt a vásznon Jane Russel A törvényenkívüli című filmben, melyen ruházatához, egy speciális, a melleket elválasztó és külön-külön hangsúlyozó egyedi melltartót terveztek, s a látvány az ötvenes évek valamennyi melltartó fazonjára hatással volt: a „bullet bra”, nevezzük mondjuk „tölténycicifixnek”, és a hozzátartozó, szorosan a testhez simuló pulóver vagy garbó a korszak nagy sztárjainak fotóiról köszön vissza, de felfedezhető Madonna ikonikus, Jean-Paul Gaultier tervezte melltartójában is. 
A ’60-’70-es években feminista mozgalmai ugyancsak zászlojukra tűzték a melltartóviselés kérdését, bár az elégetésükkel kapcsolatban él néhány tévhit a köztudatban. Ezek elsősorban onnan erednek, hogy az 1968-as Miss America döntőjének napján tüntetést szerveztek, s a megmozdulás helyszínére kihelyezték a „szabadság szemetesét”, melybe a női testet eltorzító, arról hamis képet kialakító vagy kényelmetlen ruhadarabokat dobáltak a nők tárgyiasítása ellen tiltakozók: műszempillákat, magassarkúcipőket, melltartókat, hajcsavarókat dobáltak e kukába, de lángokba semmit sem borítottak. (Másnap a New York Post hangzatos szalagcímben melltartó-égető feministákról számolt be, azonban ezzel csak párhuzamot kívántak vonni a vietnami háború ellen tiltakozó, behívóikat nyilvánosan elégető férfiakkal, az esemény mégis, mint az első, melltartó égető megmozdulás vonult be a köztudatba.)
A görögök mellpántjai, vagy a rómaiak tekercselt vászondarabjai óta persze nagyot változott a világ, s ma már a melltartók széles választékával találkozhatunk: bandeau, balconette, push-up, félkosras, plunge, jóga és sportmelltartók kínálják magukat a polcokon, már ha egyáltalán valaki viselni kívánja őket, merthogy szerencsére ma már ez is szabadon eldönthető kérdés.
Illetve végezetül álljon itt egy kis érdekesség a divattörténet kedvelői számára: mint említettük, a római idők és a 19. század második fele között nem létezett kifejezetten a melleket támogató ruhadarab, ezt a szerepet a fűzők töltötték be… ezért is okozott meglepetést a régészek számára az Ausztriában található Lemberg kastély felújítási munkálatai során meglelt fehérnemű, mely a vizsgálatok alapján, az 1400-as évekből származik, s mely határozottan emlékeztet a mai melltartóinkra. Lehet, hogy már sokkal hamarabb felfedeztük magunknak e hasznos kis ruhadarbot, mint eddig hittük?
