Babonák és hiedelmek
Pogány szokások, keresztény kultuszok
Az, hogy a régi idők – különösen a felvilágosodást megelőző korok - embereinek hétköznapjai át voltak itatva babonákkal és hiedelmekkel, közismert tény. Hajlamosak vagyunk erre csak legyinteni, mondván, szegény tudatlan népség… Tekintve, hogy a XVII. századi Európa lakosságának nagy része lényegében analfabéta volt, ebben van is valami, ám néha érdemes elképzelni, hogyan is látta a világot egy akkori átlagember. Számomra legalábbis hátborzongató belegondolni, hogyan élhette meg a leghétköznapibb jelenséget egy 3-400 évvel ezelőtt született, átlagos, vidéki parasztasszony.
Mindaz, ami ma számunkra tudományosan megmagyarázható ok-okozati folyamat, a kora újkor emberének kiszámíthatatlan, ijesztő, természetfölötti jelenségnek tűnhetett. Például ma már tudjuk, milyen légköri jelenségek, frontok, ciklonok állnak egy-egy nyári vihar mögött, míg az 1600-as években egy egyszerű, kunyhója előtt üldögélő néne csak azt látta, hogy a rekkenő kánikula dacára egyszer csak jég darabok kezdenek potyogni az égből… Ma már ismerjük a földkéreglemezek mozgásának természetét, s szeizmológiai kutatások is a földrengések pontosabb előjelzésére törekednek. De milyen rémísztő lehetett ennek az asszonynak, mikor a föld, melyen egész életét leélte, egyszer csak megindult alatta?! És olyasmiről, hogy napfogyatkozás, sarki fény még nem is beszéltünk.
A 16-17. század emberének a természeti csapások, a rossz termés, a terméketlenség és a betegségek legtöbbje valamilyen isteni büntetés, esetleg rontás következménye. Így aztán érthető, hogy a kor embere mindezek elkerülésére egyedül természetfölötti megoldást tudott elképzelni. Bőséges termés és gyermekáldás, szerelem és jó szerencse: valamennyinek a biztosítására szolgált valamilyen szokás vagy rítus. Íme néhány, az 1600-as évek Franciaországának babonáit összefoglaló gyűjteményből:
- virágvasárnapkor a termőföldbe megszentelt ágakat kell dugni, hogy boszorkány ne ronthassa meg a termést
- fiatal lányok számára vízből, borból és frissen eltemetett halott csontjából készített bájital hozza el a szerelmet
- menyasszonyok házasságkötés előtt kerüljék a szüzekkel, terhes nőkkel, barátokkal, félszeműekkel és kígyókkal való találkozást… (ergo: lehetőleg a házból se tegyék ki a lábukat…)
- csütörtöki esküvő esetén a vőlegény számítson rá, hogy felszarvazzák
- terhes nő ne lássa, ha a pap felköti a miseing övét, mert a gyerek köldökzsinórral a nyakán születik
- a gyermek hamarabb megszületik, ha a nő férje harisnyájában alszik
- ha egy gyermek halva született, a koporsóját az ablakon kellett kiadni, különben ha az anya áthalad az ajtón, csak halott gyermekeket fog a világra hozni
- ha pedig a férjnek van problémája a házassági kötelességek teljesítésével, úgy vizeljen annak a templomnak a kulcslyukába, ahol házasságot kötött… Komolyan.
Ezeket a félig-meddig pogánykorból visszamaradt hiedelmeket az egyház persze igyekezett visszaszorítani, a legtöbb falusi plébános azonban szemet hunyt gyakorlásuk felett. Számos baboságnak beillő hiedelem kötődött természetesen a szentekhez és az ereklyékhez is: A Notre Dame de la Daudrade Fekete Madonnája, a Tours vidéki Szent Génitour vagy Bretagne-i Szent Miril kegyhelyei népszerű zarándokhely volt a gyermekáldásra vágyó asszonyok körében, a Karácsonykor osztott Szent ostya egy darabkája egész évben védett a veszett kutya harapásától, Szent Iván napján háromszor körbejárva a tüzet és keresztet vetve kivédhető volt a vesebaj és a fejfájás.
Számos, ma is élő babona tekint vissza sok száz éves múltra: az, hogy a tükör összetörése hét év balszerencsét okoz, oda vezethető vissza, hogy a kézi tükrök megjelenésekor ezek az eszközök még rettentessen drágák voltak, s ezzel ijesztgették a cselédeket, hogy jobban vigyázzanak az értékes tárgyakra. Ami a macskákat és a velük összefüggésbe hozott boszorkányságot illeti, nehéz megmondani, honnan ered az irántuk táplált évezredes ellenszenv. Egyes nézetek szerint az Ókori Rómában betöltött szerepükkel magyarázható: a szabadság, a szexualitás és a luxus megtestesítőinek számítottak akkoriban, azaz mindazt jelképezték, amit a megerősödő keresztény egyház ellenezhetett. Illetve a rómaiak Diána, a vadászat és termékenység istennőjével is összefüggésbe hozták a macskát, csakhogy ez az istenség a boszorkányok "ősanyjának" számított a keresztények szemében. Persze nem mindenhol viszolyogtak ezektől a szőrös jószágoktól. A macskákat övező ellenérzések például csak a kontinentális Európára voltak jellemzőek, Angliában kifejezetten szerencsehozó állatoknak tartották őket. I. Károly angol király kedvence például egy koromfekete cicus volt, s mikor szegény elpusztult, a király úgy sóhajtott fel, hogy ezzel vége a jószerencséjének. A legenda szerint másnap fogták perbe árulás vádjával, melynek végeredményeként kivégezték… A tengerészek is szerencsének tartották, ha hajójukra bevette magát egy macska, különösen ha fekete: egyrészt védelmet jelentett a rágcsálók, különösen a patkányok elszaporodása ellen, másrészt mágikus tulajdonságokkal ruházták fel az állatot, ami megvédi a hajót a rá leselkedő veszélyek közt. (A brit hadihajókon egészen 1975-ig szolgáltak macskák, akiket végül egészségügyi okokból száműztek a fedélzetről. A „ship cat”-ek azonban egészen addig kivételes megbecsülésnek örvendtek a brit haditengerészet berkeiben, a HMS Amethyst Simon névre hallgató macskája még háborús érdemérmet is szerzett 1949-ben. )
Természetesen a legtöbb babonaság mára már kikopott a köztudatból, ám némelyek napjainkig igen makacsul tartják magukat. Hisz legyünk őszinték: melyikünknek nem szorul össze még mindig a gyomra, ha ripityára töri a tükrét?
