Dohányfüstbeöntés, koponyalékelés, érvágás
Különös orvosi beavatkozások története
Az ősz gyönyörű évszak, kirándulásra csábító színes falevekkel, gesztenyesütéssel és forró tea kortyolgatással… No meg orrfolyással, köhécseléssel és egyéb tünetekkel a megfázások időszaka is kezdetét vette. Így a történelem során alkalmazott gyógyszerek és gyógymódok sorra vételét is elérkezettnek láttam, s elöljáróban csak annyit mondhatok, igazán örülhetünk, hogy ma a háziorvosunk már vitaminokkal és antibiotikumokkal kezel minket, mert lássuk be, nagyot néznénk, ha egy megfázásra cigarettázást vagy egyenesen dohányfüstös beöntést javasolna. Pedig ez csak egy az elmúlt évszázadok különös orvosi beavatkozásai közül, melyekből e posztban a három legbizarabbat szedtem össze.
Arról szinte mind hallottunk, hogy az érvágás az egyik legkedveltebb gyógymódnak számított a történelem során, s rendre el is borzadunk e hasztalan barbarizmus gondolatára. Pedig a gyakorlatnak megvoltak a maga tudományos – vagy legalábbis valaha annak vélt - indokai. Érvágást már az Ókori Görögországban és Rómában is bevetettek mindenféle betegségek gyógyítására, méghozzá Galénosz (i.sz. 129- kb. 201.), görög orvos munkásságának hatására. Ő úgy találta, az emberi egészséghez a testben keringő folyadékok egyensúlyára van szükség. Ezek: a vér, a váladék, a fekete epe és a sárga epe, melyek közül a vér az, aminek a szabályozására leginkább ügyelni kell. A vérkeringés mibenlétét ugyanis nem ismerték, úgy vélték, a vér az ételek májban történő átalakítása révén jön létre s önmagától gyakran „elfeledkezik” megtisztulni. Ha pedig a „rossz-vér” felgyülemlik, betegségeket okoz. 
Ugyanakkor a kezdetekben ezt a módszert csak orvosi felügyelet mellett, s ritkán javasolták alkalmazni, így nem is lett volna ebből akkora baj, csakhogy a 17. századra Európán már valóságos érvágási láz uralkodott el és az aknétól a tüdőgyulladásig mindenre javasolták alkalmazni. XIII. Lajos francia király például élete utolsó évében a kétszáz bélmosáson és purgáláson kívül negyvenhét érvágásban is részesült, II. Károly, a vesebajjal küzdő angol király testéből pedig élete utolsó negyvennyolc órájában egy jó liter vért csapoltak le, siettetve ezzel szegény uralkodó halálát. Sőt, az érvágás annyira mindennapossá lett, hogy nem is mindig az orvos végezte a beavatkozást, hanem a borbélyüzletbe is be lehetett térni egy-egy frissítő érvágásra, de otthoni, „csináld magad” érvágásra is volt példa. A csapolási mánia akkor kezdett lecsengeni, amikor William Harvey 1628-ban publikálta tanulmányát a vérkeringésről, de egészen csak a 19. század közepére tűnt el a beavatkozások sorából.
A 15. századi Európában fejfájásra panaszkodni nem volt épp tanácsos, ugyanis könnyedén kaphattuk azon magunkat, hogy a helyi kirurgus egy koponyalékelővel közelít a fejünk felé… A lobotómia előképének számító koponyalékelés talán a legrégebbi sebészeti beavatkozás, legalábbis franciaországi ásatásokon talált, i.e. 6500 környékéről származó maradványok tanulsága alapján. Ott százhúsz koponyából negyvenen találtak lékelésből származó lyukakat, s ami még meglepőbb, ezek többsége a gyógyulás jeleit is mutatta. Németországban pedig 6-8. századi sírokból került elő nyolc, kilyuggatott koponyájú tetem, akik közül hét a vizsgálatok szerint vidáman élte tovább életét a beavatkozás után is. A művelet tehát kevésbé volt halálos, mint elsőre gondolnánk, ugyanakkor a célja vitatott: a prehisztorikus korban bizonyára a közösség különösen viselkedő, idegrendszeri problémákkal küzdő tagjait vetették alá koponyalékelésnek, hogy a lyukon „távozhasson a gonosz szellem”. A középkori és reneszánsz Európában - még mindig Galénosz nyomain lépkedve - már nem csak az elmebaj, de a migrén ellen is bevetették, mondván a káros vagy megbomlott egyensúlyú folyadékok miatt túlnyomás keletkezett az agyban, amitől a gyógyulás érdekében meg kell szabadítani a beteget.
Dohányfüst beöntés… Igen ez pontosan az, aminek hangzik: dohány füst bepumpálása a páciens… hát, alfelébe. A dohányt, miután a 16. században megérkezett Európába, rögtön csodaszerré nyilvánították. Élénkíti a szívverést, serkent, jó a fejfájásra stb. Hogy miért jutott eszébe bárkinek is a füstjét beöntésként adni valakinek? Nos, 1650-ben egy Anne Greene névre hallgató cselédlányt felakasztottak, amiért az állítólag megölte az uraságtól fogant újszülött gyermekét. A kivégzés után testét átadták az orvosi egyetemnek, hogy hallgatók felboncolhassák, ám ekkor észrevették, hogy a kivégzett nő még él, noha pulzusa alig tapintható, teste pedig jéghideg. Az orvosok megpróbáltak életet lehelni a harmatgyenge Anne Greene-be, elsősorban testének felmelegítése által… Hogy név szerint melyik orvosnak jutott eszébe a dohány stimuláló hatásában bízva annak füstjét a végbelébe pumpálni sosem tudjuk meg, mindenesetre ezután az asszony feléledt, s ezt isteni csodának nyilvánítva királyi kegyelmet is kapott. A dohányfüst beöntés pedig az orvosok érdeklődésének középpontjába került. 1745-ben Dr. Richard Mead majd 1774-ben Dr. William Hawes írt publikációt arról, hogy e módszert sikeresen lehet alkalmazni tetszhalottak vagy vízbe fúltak megmentésére. Ebben a korabeli társadalom egyébként olyan mélyen hitt, hogy a „Royal Humane Society”, afféle (emberbaráti társaság) saját költségén dohányfüst pumpálására alkalmas eszközöket, mintegy életmentő állomásokat létesített a Temze mentén… Anne Greene esetén és az említett doktorok meglátásain felbuzdulva a 18. század végére a módszert más betegségek ellen is bevetették, elsősorban sérvre ajánlották. (Próbáltam kikutatni, hogy miért éppen a sérv esetében látták a módszert hatásosnak, de végül arra jutottam, hogy a folyóparti, „fenékbe-pumpálható-dohányfüst-állomások” után itt már nincs min csodálkozni…) Szerencsére az érvágással vagy koponyalékeléssel szemben ez a metódus nem élt meg évszázadokat: 1811-ben Benjamin Brodie orvos állatokon végzett kísérletekkel bebizonyította, hogy a nikotin mérgező, toxikus anyag, így semmi esetre sem ajánlatos újraélesztésre bevetni, így a továbbiakban a doktorok csak a dohányzás élvezetéért vették szájukba a pipát…
