Újrahasznosítás a viktoriánus korban
A szemét nélküli háztartás titka
Én mindig is igyekeztem környezettudatosan élni. Igyekszem alapos lenni, ha hulladékszelektálásról van szó, az üveghulladékot is lelkiismeretesen elhordom valamely hulladékgyűjtő szigetre… Hanem nemrég belebotlottam egy nagyon érdekes értekezésbe arról, hogy a viktoriánus idők háztartását mennyivel takarékosabban vezették a mainál. És rögtön nem voltam olyan büszke magamra. Ugyanis az, amit mi hulladékszelektálás vagy újrahasznosítás gyanánt művelünk, kutyafüle egy 1800-as évekbeli takarékos háziasszony leleményességéhez képest, ha a "szemét" újra felhasználására került a sor. 
Egy átlagos, 19. századi angol háztartásban konkrétan nem képződött szemét: a tejesüveget újratöltötte a tejesember, a befőttesüveget eltették befőzéshez, vagy ha visszavitték a fűszereshez, az visszaváltotta vagy éppen újratöltötte. A konzervdobozt megvette a fémgyűjtő. Ez eddig talán nem is olyan meglepő. Hanem azon nagyot néznénk, hogy a mi fintorogva elhajított szerveshulladékunkat mire föl nem használták akkoriban. A kor kulcsszava az alaplé... A zöldségpucolásból visszamaradt “hulladékból” zöldségalaplé lett. Halfej, belsőség, szálka: isteni halalaplé készül belőle!
A csont remek példája annak, hogy nem csak a korbeli háztartás, de a gazdaság is igyekezett visszaforgatni a keletkezett hulladékot. A csontból először is csontleves készült. A levesesfazékból a kutyához került, ha pedig ő végzett vele, eladták a rongyokat és csontokat gyűjtő embernek, akit angol nyelvterületen rag-and-bone mannek hívtak. A rag-and-bone man a csontokat tovább tudta értékesíteni a ragasztókészítéssel vagy szappanfőzéssel foglalkozó gyáraknak, de különböző dísztárgyakat, gombokat és eszközöket, például késnyelet is készítettek belőle. A rug-and-bone man, mint neve is jelzi, rongyokat is gyűjtött, ezeket többek közt papírgyárak vásárolták meg tőle. A rongy- és csontszedők a társadalom legnyomorúságosabb körülmények között élő tagjai közül kerültek ki: napi nyolc-tíz órán át járták a nagyvárosok utcáit, hátukra vetett, nehéz vászonzsákokban cipelve szerzeményeiket. A jobb helyzetben lévő rongyszedők esetleg megengedhettek maguknak egy öszvér vagy póni vontatta kis kocsit. Egy font (kb. fél kiló) rongy vagy csont nagyjából 2-3 penny-t ért, s egy átlagos napon kb. 6 pennyvel tértek meg otthonaikba. A 19. századi közepi Londonban hozzávetőlegesen 800-1000 rongyszedő működött. 
A viktoriánus háziasszonynak még arra az ételmaradékra is volt gondja, amit már nem volt gusztusa az ilyen-olyan alaplevekhez felhasználni. A végképp semmire sem jó szerveshulladékot megvásárolta tőle a moslékos ember, a “washman” aki aztán környékbeli gazdáknak adta tovább. 
De egy másik, a viktoriánus háztartás egyik legjellemzőbb hulladéka, a hamu köré is külön foglalkozás és iparág épült. Az öntöttvas kályhák és tűzhelyek a 19. század elejétől rohamos sebességgel kezdtek terjedni Angliában, s jó százötven évig a fűtés és főzés alapvető eszközei voltak. Ezek azonban már nem fával, hanem szénnel működtek. Az 1850-es években, egy átlagos háztartás 11 tonna szenet égetett el… 
Nemcsoda hát, hogy a felgyülemlett rengeteg hamut is befogták a gazdasági körforgásba. A hamuszedő avagy "dustman", néhány pennyért sorra kitakarította a kályhákból és tűzhelyekből a hamut, pernyét, és egyéb égéstermékeket. Ezeket lovaskocsikon szállították a városon kívülre, ahol hatalmas hamu dombok gyűltek össze, ezeken dolgozott a hamuszedő családja: a felesége a domb tetejéről irányította a műveletet ő volt a beszédes nevű “hillwoman”, a gyerekek az ő felügyelete alatt szitálták át a kályhákból és tűzhelyekből származó port. Ezért valamennyien fizetést kaptak, a munka eredményét pedig annak a földnek a tulajdonosa értékesítette, amelyiken a hamudomb állt. A hamut a farmerek trágyaként használták, téglaégetők pedig anyaghoz keverve kiváló téglákat gyártottak belőle. Nagyobb, nem teljesen elégett széndarabok pedig a kokszgyártásban találtak vevőre. 
Ott volt aztán a papír, aminek újrahasznosítását ugyancsak megoldották házon belül: csíkokra vágva az illemhelységben, árnyékszéken helyezték el, vagy gyújtósnak használták. Ami ezen felül papír hulladék keletkezett azt eladták: újságpapírt például a fish and chips árusok vettek át, akiknek létezéséről, már Dickens is említést tesz az 1838-as Twist Olivérben…
A 19. század embere számára az egytelen, még ismeretlen háztartásihulladék, a műanyag lehetett… Bár biztos vagyok benne, hogy egy viktoriánus háziasszony vagy házvezetőnő számtalan ötletes módon tudta volna hasznosítani a kidobásra ítélt műanyagpalackjanikat, ha mást nem, hát eladta volna az utcában minden héten keresztül sétáló “palackosemebernek”. Bárhogy is, takarékosság, környezettudatosság, és újrahasznosítás terén bőven lenne mit tanulnunk eleinktől…
(Történelemkedvelők figyelmébe: A Borostyánszemű című történelmi regényem, mely a XIV. Lajos korabeli francia udvar intrikái közé kalauzolja az olvasót a Geopen Kiadó gondozásában jelent meg. Részlet a könyvből itt olvasható. Megvásárláshoz, kattints ide.)
