A régi otthon melege, avagy hogyan fűtöttek a történelem során?

Kandalló, ágymelegítő, parázstartó és más történelmi praktikák zimankó ellen

Számos blogbejegyzésben vettünk már sorra olyan eszközöket és találmányokat, amelyek használata a 21. század emberének olyannyira megszokott és hétköznapi, hogy bele sem gondolunk, ugyan milyen lehetett az élet eme vívmányok nélkül. Ha felkapcsoljuk a villanyt, fény gyúl, egy mozdulatunkra árad a melegvíz a csapból… Ezúttal - minthogy úgy tűnik, valóban beköszöntött a hideg idő – arra gondoltam, tekintsük át röviden, hogy a letűnt korok emberei mivel és milyen módokon próbáltak védekezni a téli zimankó ellen…
Az első kérdésre, jelesül, hogy a modern kort megelőzően az emberiség mivel tartotta melegen az otthonát vagy szűkebb életterét, elég egyszerű a válasz: tűzzel. Hogy az ősember mikor tanulta meg kontrollálni a tűz erejét, igen vitatott kérdése az archeológiának, mindenesetre a szakértők a napjainkat megelőzően 1,5 millió év környékére teszik eme történelemfordító eseményt. Ehhez képest a legkorábbi „fűtőberendezésre” utaló tárgyi emlékünk úgy százezer éves… Ez pedig egy lyuk volt a barlang tetején. Tűzrakóhelyek, tűzhelyek persze léteztek korábban is, de ez volt az első olyan módja a fűtésnek, amikor az ember már nem hagyta a felszálló füstöt csak úgy megrekedni a lakóterében.
Ehhez képest ugrunk egy nagyot az időben és szemügyre vesszük az ókori rómaiak már-már modern, központi fűtést idéző megoldását: ez volt a hypocaust. Minthogy ennek a fűtőrendszernek a kiépítése és fenntartása igen költséges volt, csak fürdőkben, középületben és a legvagyonosabb arisztokraták villáiban találkozhatunk vele. A hypocaust lényegében egy padló és falfűtőrendszerként működött, mégpedig a következő módon: az épület legalsó szintje alatt pince húzódott, amelynek mennyezetét épített cseréppillérek tartották. Ebben az üreges térben keringett a forró levegő, majd a falakon átvezetett égetett cserépcsöveken keresztül, a tetőn át távozott a füsttel együtt. Ezzel a forró levegő némiképp felmelegítette a falakat is, de természetesen a legkellemesebb meleg a földszinti helyiségekben uralkodott.
Róma bukásával ezen szofisztikált fűtőrendszernek is leáldozott és a kora középkorra visszatértünk a tűzrakáshoz. Annak is szinte barlangi módozatához. Az egyszerű földművesek házában nem volt kérdés, hogy hol égett a tűz, mivel azok jobbára egyetlen helyiségből álltak. Ennél a tűznél főztek, és körülötte melegedett a család apraja-nagyja. Főúri házaknál a központi nagyterem/fogadóterem/lovagterem szolgált melegedés céljára, a földesúr és családja, lovagjai és emberei itt gyűltek össze. A füst elvezetéséről azonban sokáig itt sem gondoskodtak, így a torokokkaparás mellett a pára és a büdös is hozzátartozott a meleghez. Adott esetben a mennyezetbe és a tetőbe vágott lyukon engedték távozni a füstöt, a meleg nagy részével együtt persze. Arról nem is beszélve, hogy az eső vagy hó így igen könnyen utat talált magának a házba… Csak a 12. század környékén tettek erre a lyukra egyfajta spalettát, ami az égésterméket távozni hagyta, viszont jobban védett a természeti elemektől.Ebből a szempontból korszakalkotó találmánynak a kémény vagy kürtő számított, ami lehetővé tette kandallók építését. A kandalló előképe az ún. füstsátor, amit szintén a füst elvezetésére építettek, először a 13. század környékén. Ekkorra a szoba központi helyéről a fal mellé szorították a tűzrakó helyet, ami azonban továbbra is minden oldaláról nyitott volt. A füstsátor a meleg javarészét ugyancsak kiszippantotta a szabadba, ezért idővel a tüzet építménnyel vették körül. Kandallót építeni igen költségesnek számított, így a 14-15. századokban még a kastélyokban, várakban is csak egy helyiséget fűtöttek be vele. Számítások szerint, ha odakint -15 ℃ fokos fogvacogtató hideg uralkodott, egy hatékonyan működő, jól megépített kandallóval fűtött nagyteremben átlag +10-15 ℃ fokot lehetett elérni.  A legmelegebb természetesen a kandalló mellett volt, míg a szoba egy távolabbi pontján örültek, ha 0 ℃ -ban „melegedhettek” a földesúr alacsonyabb rangú emberei. Nem csak esztétika okán aggatták hát tele a régi várak nagytermeit szőttesekkel; az, hogy nem a puszta falak nyelték el a meleget, 1-2 fokot is javíthatott a hőmérsékleten.
A kandallók felépítése és hatékonysága persze idővel sokat javult, például az olyan találmányoknak köszönhetően, mint Benjamin Franklin 1741-es szabadalma. Amerika egyik alapítóatyjának számos találmányt tulajdonítunk, némelyet helytelenül (például a fagylatot), ám valóban ő volt az (Franz Kessler és Louise Savot fizikusok munkáját felhasználva), aki kialakított egy, a kandalló tűztere mögött húzódó, „labirintus-szerű” csőrendszert, ami megnövelte a kandalló hő közvetítésére alkalmas felületét. A Franklin féle kandalló – ami egyébként öntöttvasból készült -, lényegében kályhának is tekinthető.
De maradjunk egyelőre a cserépkályhánál, ami a kandalló után a másik legfőbb hőforrást jelentette az újkor emberének. A kályha intézménye a 16. század környékén terjedt el Európában, s a kandallóhoz hasonlóan kürtővel csatlakozott a külvilághoz, ám ez már minden oldaláról körül zárta a tüzet, s jó hővezetőképességű anyagokból, főleg – eleinte zománc nélküli – égetett cserépből készítették. A 16-17. századi Franciaország királyi kastélyaiban már szobányi méretű kályhákkal is találkozhatunk, amelyekben 1-2 méteres fahasábok is vidáman ropoghattak. Arról nem is beszélve, hogy külcsíny tekintetében is sokat fejlődtek a cserép és porcelánkályhák. Vaskályhákkal csak a 18. század végétől találkozhatunk.
S ha már kályha, tekintsünk is kicsit ki Európából, a cserépkályha elvéhez hasonlóan működő kínai találmányra a kang „ágykályhára”… Nem is ágy volt ez tulajdonképpen, hanem egy egész élettér, ahol Észak-Kína lakói a mindennapi tevékenységeiket végezték. A tégla-szerű, égetett agyagból készült, akár két méter hosszú „placc” alatt egy tágas üreg húzódott, amiben jobbára egy külső vagy éppen a szomszédos konyhában működő kályha melege keringett, mielőtt az kürtőkön távozott volna a szabadba. Előfordult, hogy ez a melegítőfelület a teljes padlót elfoglalta, ez a megoldás a dikang névre hallgatott.
Persze, attól, hogy az idők folyamán többé-kevésbé sikerült felmelegíteni a házat vagy egy-egy helyiséget, annak lakói még didereghettek… például, ha a kandalló melegét odahagyva nyugovóra tértek. A jegeces takarók ellen a 16. századtól vetették be az ágymelegítőt: főúri házaknál a szolgáló felforrósított kövekkel töltötte meg ezt a többnyire rézből készült, hosszúnyelű serpenyőre emlékeztető edényt, amelyet aztán a takarók alá helyezett, hogy az uraságot kellemes meleg fogadja midőn álomra hajtja fejét.
Európában főként háború idején számított praktikus és könnyen mobilizálható fűtőegységnek a parázstartó. Muszlim országokban az otthonokba is meleget varázsolt a faszénnel megtöltött fémedény, amelyekből igen míves darabok is maradtak ránk, például a lent látható parázstartó a 13. századi Egyiptomból. A parázstartók a Távol-Keleten is használatosak voltak, s némely fajtái ma is azok. Japánban például a hibachi a teaszertartás fontos eszköze maradt, spanyol területeken pedig a braseronak nevezett fémedény még a 20. században is megtalálható volt: ezt az asztal lábazatába építették és terítővel letakarták, így nyújtva kellemes meleget az esti tereferéhez.Hasonló elven működtek a Viktória-korabeli korai lábmelegítők is, amin a 19. század embere melengette esténként a lábait, míg a hölgyek a forróvízzel megtöltött muffmelegítőkkel tartották melegen kezecskéiket, ha télidőben kikocsiztak.