Kesztyűs kézzel I.
Történelmi kesztyűkülönlegességek
Kezünk az egyik legsebezhetőbb testrészünk, melyet fagytól, forróságtól és sebesülésektől egyaránt védeni kell. Nem csoda hát, hogy a kéz védelmére szolgáló ruhadarabokra, már őskori leletek közt is bukkanhatunk. Az ősember még csupán egy bőrből készült zsákszerűséget húzott a kezére, ha nagy hidegben vadászni indult. Tutanhamon sírjából azonban szépen cizellált, ötujjas bőrkesztyű került elő, s görög-római források ugyancsak beszámolnak előkelő körök kesztyűviselési szokásiról. Elmondható hát, hogy a kesztyű nemcsak mint funkcionális ruhanemű, de mint az öltözék divatos kiegészítője is évezredek óta jelen van az emberiség (divat)történetében.
A Római Birodalom bukásával a kesztyűviselés szokása is kikopott a divatból, s mint kiegészítő – tehát nem, mint mondjuk, a lovagi páncél része –, csak a 11-12. századoktól bukkant fel újra: az ötujjas kesztyű egyes vélemények szerint a solymászat hölgyek körében való elterjedésével lopta be magát be a középkori ember, elsősorban a nemes ruhatárába, hogy onnan aztán jó ezer évig ne is mozduljon: a kesztyű egészen az 1960-as évekig a választékos öltözködés nélkülözhetetlen kellékének számított. Ezen idő alatt számtalan hosszúság, díszítés, forma és változat jött divatba, majd veszett ki onnan, hanem a rengeteg anyag és fazon szisztematikus számbavétele helyett talán izgalmasabb volna néhány kesztyűkülönlegességen keresztül bemutatni eme kiegészítő történetét.
A 14-16. században roppant keresett divatcikknek számítottak például az illatosított kesztyűk. Ezek gyártásában Spanyolország járt élen, és főleg állati eredetű illatanyagokat (pézsma, ámbra stb.) használtak a készítésüknél. Erzsébet, angol királynő volt talán a legnagyobb rajongója az illatosított kesztyűknek, állítólag halálakor ruhatára százhúsz párat tartalmazott. Ugyancsak Erzsébet nevéhez kötődik egy másik különleges kesztyűtípus elterjedése. Ennek a szükségesnél hosszabbak voltak az ujjai, az ujjhegyek és a kesztyű vége közötti üres teret pedig kitömték; a hosszú ujjakat ugyanis a kecsesség, a nőiesség jegyének tartották. Lent a kezeire egyébként is sokat adó I. Erzsébet hosszított kesztyűje látható.A 17. században igen keresett divatcikknek számított az ún. csirkebőr kesztyű. Hogy miért is nevezték ezeket csirkebőrnek, nem sikerült kiderítenem, ugyanis ezek nem baromfik, hanem egészen fiatal állatok, főleg kisborjúk bőréből készültek. Különlegességük, hogy mire végeztek a kikészítésükkel, olyan pergamenszerűen vékony anyaggá vált a bőr, hogy a kesztyűk összehajtogatva elfértek egy dió héjában. Kesztyűárusok elegáns üzleteik kirakatába gyakran helyeztek ki dióhéjakba szuszakolt kesztyűket, hogy ezzel is portékájuk minőségét bizonyítsák. A legfinomabb darabokat sokáig az írországi Limerick városában késztették, így ezeket a kesztyűket nevezik limericknek is. Hát, elegánsabb csengésű szó, mint a csirkebőr, nem igaz?No, és itt van a személyes kedvencem, a végtelenül kecses és nőies, kézfej nélküli kesztyű! Az ujjatlan, csak a hüvelykujjat leválasztó kesztyűféle már 13. századi síremlékeken is megfigyelhető, de igazán nagy népszerűségnek a 18. századtól örvendett a hölgyek körében. Legnépszerűbb változatában a kézfejet egy háromszögletű anyagdarab fedte.
Illetve még egy fegyver a női kelléktárból, a mousquetaire. Ez a csuklótájon ki- és begombolható hosszú kesztyűtípus a muskétásokról kapta nevét, noha azoknak tölcsérszárú kesztyűire kevéssé hasonít. A mousquetaire-t a praktikum hívta életre. Ugyanis hölgyeknek kesztyűben még egy csésze teát sem illett elfogyasztani, a hosszú kesztyűk le- és felvétele azonban nem volt egyszerű művelet. A gombos kesztyű segítségével viselője könnyedén kiszabadíthatta kézfejét a kesztyűből, amelynek felső része ilyenkor szabadon csüngött alá, illetve vissza lehetett tűrni a szárába.
Ez azonban már átvezet minket a kesztyű-etikett bonyolult világába… Amiről talán inkább egy másik bejegyzésben essék szó.